Már félidős várandós voltam, amikor kezdett körvonalazódni, hogy mit is szeretnék. Addig az dominált, hogy mit nem szeretnék. Olvasgattam a neten, kerestem ki lehetne a dúlám, és rólad VBAC vonatkozásban csupa jót írtak. Pár embert megkérdeztem, és végül írtam neked, hogy találkozzunk. Ez volt az első kézzel fogható lépésem a VBAC felé, mert persze addig is tervezgettem, lelkiekben sokat készültem rá, rengetegszer végiggondoltam az előző szülést, de leginkább csak egyedül, belül és csendben. Az első találkozáskor szimpatikus voltál, már akkor nagyon sokat segített, hogy te biztos voltál benne, hogy tudok szülni. Amikor elmeséltem az előző szülést, szinte rögtön sírtam is, ami meglepett, mert azt hittem, hogy nem ráz már meg ennyire, de utána még napokig újra a felszínhez közel volt a történet. Beszéltünk az orvosválasztásról, a lehetőségekről, és én arra vágytam, hogy hagyjanak békén. Sok gondolkozás után választottam orvost, sokan már ilyenkor nem is vállaltak, sokan eleve kiestek, ez kompromisszumos döntés volt.

Végig teljesen jól voltam fizikailag, nem volt semmi extra, viszonylag magabiztosan álltam a dolgokhoz, tudtam, mit akarok, de azért néha meginogtam. Ilyenkor mindig elérhető voltál, és bár nem sokszor zargattalak, mégis biztonságot adott, hogy akármikor hívhatlak. Tudtuk a fogantatás napját, a terminusom öt nappal későbbi volt, mint amit mi számoltunk, a végéhez közeledve mégis egyre zavaróbbá vált a gondolat, hogy nem várnak akármeddig. Átbeszéltük, hogy mit tehetünk, hogy elinduljon magától, majd azt is, hogy mi gátolhatja bennem a folyamatot. Utolsó héten a fiam beteg lett, nagyon lázas volt, egyértelmű volt, hogy nehéz nekem így másra hagyni. Már itt elkezdődött a dilemma, hogy melyik gyerekemre figyeljek. A bent lévő kicsire hangolódva elinduljunk az úton, vagy a nagyot segítsem át a betegségen. Ez azóta is naponta dilemma, mert néha választani kell, hogy abban a pillanatban melyikük/melyikünk igénye az első.

A számolt terminus után öt nappal volt a főorvosi bemutatás, ami nem volt egy jó élmény, de legalább megtudtam, hogy már 2 ujjnyira nyitva van a méhszáj, és kaptam két napot. Ha addig nem indul, akkor burokrepesztés. Aznap délután boldog voltam, a férjem már szabadságon volt, fiam kezdett meggyógyulni, úgy éreztem, hogy minden rendben van, közben kicsit gyászoltam is a hármasban töltött időket, pedig nagyon vártam már, hogy szülhessek. Estére megint előjött a „ma már biztosan elindul” érzése. Persze már sokszor elkezdődött valami. Ritka, nem túl erős, de rendszeres összehúzódásaim szinte hetek óta voltak már időnként hajnalonként, de mindig leállt, amint világosodni kezdett. Emlékszem, a fények zavartak előző szülésemkor is, és a szülőszoba látogatáskor is feltűnt, hogy nem lehet eléggé besötétíteni a szobát.

Másnap reggelre se lett semmi. Kezdtem türelmetlen lenni, nagyon féltem az indítástól. Kedvenc jógatanárom pont aznap tartott kismama jógát, amire elhatároztam, hogy elmegyek (egész várandóság alatt nem jutottam el rá). Szinte végigbőgtem az egészet, és nagyon jót tett, kértem a babámat, hogy induljon el. Hazaérve felhívtam a doktornőt és sírva mondtam neki, hogy nem akarok burokrepesztést, mondta, hogy akkor megihatom a bábakoktélt, attól valószínűleg beindul a folyamat.

Nagyfiamat elvitték a szüleim, összepakoltam véglegesre a kórházi csomagot, betettünk szép zenét, élveztük férjemmel, hogy végre csöndben, kettesben vacsorázunk, aztán megittam a koktélt. Megnéztünk egy filmet, kicsit ledőltem pihenni, de nem tudtam elaludni, ezért éjfél körül hívtalak, hogy elindult valami. Éreztem az összehúzódásokat, volt ívük, elég hosszúak voltak, rendszeresek, de nem éreztem őket erősnek. Mondtad, hogy az a lényeg, hogy most megmaradjanak a hullámok, és ne álljon le a folyamat. Minden összehúzódást nagyon vártam és nagyon örültem neki. Ráültem a labdára, kicsit rugóztam és az ablakpárkányra támaszkodva néztem a holdat, nagyon szép volt. Jó sokat ittam, és a ricinus miatt sokat is jártam vécére, férjem se tudott aludni, így néha lemértük mennyi idő telik el két összehúzás között. Elég gyakoriak voltak, de nem éreztem, hol tartunk, csak mindig vártam a következőt. Közben beszélgettünk, nevettünk, könnyed volt az egész. Amikor már elég erősek voltak ahhoz, hogy nehezen tudjak beszélni közben, akkor felhívtalak (fél 4 körül), hogy ez már nem fog leállni, és pont telefonálás közben jött rám a hányinger, megbeszéltük, hogy nem sokára elindulsz. Még hányni is jól esett. Nagyon megéheztem tőle, ettünk kesudiót, majd egyre erősebb lett minden, akkor éreztem, hogy már jó lenne, ha jönnél. Felhívott a férjem, hogy merre jársz, mert bár azt mondom, hogy még bírom, de elég erős, és szeretnék beállni a zuhany alá, hátha ott könnyebb lesz. Azt javasoltad, várjunk meg a zuhannyal, de akkor még nem gondoltam, hogy azért mert már ennyire előrehaladt a folyamat. Már elképzeltem, hogy mennyire jó lesz a víz alatt, amikor mondta a férjem, hogy még kimenne elszívni egy cigit. Majdnem kilépett az ajtón, amikor ráültem a vécére, és éreztem a hüvelyemben a burkot, simán ki tudtam tapintani, már ott volt lent a babám. Kicsit megijedtem, szóltam, hogy hívjon fel. Mondtad, hogy most kell eldönteni, hogy bemegyünk-e, vagy maradunk itthon. Úgy döntöttem, bemegyünk. Lent találkozunk a ház előtt, mindjárt itt vagy. Felvettem egy normális nadrágot (hogy minek azt nem tudom, 🙂 amit aztán kétszer is levettem, mert úgy éreztem, hogy tényleg kakilni kell, és egy törölköző fölé guggoltam az előszobában, mert nem mertem a vécére ülni, hátha kirepül belőlem Boróka.

Nehéz feladatnak tűnt lemenni az autóig, de annyira nem volt vészes, jól esett a friss levegő. Szokás szerint nem volt parkolóhely. Mondtad a férjemnek, hogy álljon ki, te meg beállsz a helyünkre, és közben kérdezted tőle, hogy hogy bírom? Jól bírtam, szerinte is. Elég gyorsan mentünk, az öledbe hajtottam a fejemet, és fogtad a kezem. Közben láttam néha a lámpákat, és rászóltam a férjemre, hogy ne menjen át a piroson, annyira nem sietünk. Próbáltam felhívni a doktornőt, nem vette fel, úgyse ért volna be. Az autóban elkezdtem izgulni, hogy mi lesz, mi fog velem történni a kórházban, a vajúdás kezdete óta először éreztem kételyt, hogy sikerülhet, kicsit elveszett voltam, hogy kiszakadtunk otthonról.

Felmentünk a liften, és pont a liftből kilépve jött egy erős kontrakció, térdre rogytam egy szék előtt, kapaszkodtam beléd, zavart, hogy ott idegenek ülnek. Mondtam az ügyeletes szülésznőnek, hogy már ott a baba, nem tud megvizsgálni, hívta a doktornőt, mert már bent volt egy másik szülés miatt. Őt is figyelmeztettem, de beterítette a magzatvíz a lábát/ruháját. Kaptam egy szülőszobát, és rögtön a ctg-t. Innentől annyira nem szép a történet. A doktornő összekeverte a nevemet a másik szobában szülő lányéval, és amikor figyelmeztettem, akkor mondta, hogy ne szóljak többet rá, felkelni nem engedett és gátmetszés is volt. Ezzel együtt én nagyon büszke voltam/vagyok magamra, hogy 5 óra 10 perckor kibújt Boróka kislányunk. Segítettél megszoptatni, gyönyörű volt. Otthon biztos szebb lett volna a vége, de nem voltam rá akkor felkészülve.

Amikor pár héttel később meglátogattál minket, panaszkodtam, hogy sokat sír szegény kicsi lány, így elővettük az Adamo hintát, hátha az nálunk is beválik. Addig finoman lengettem csak, de nem nyugodott, a te lengetésedre azonban elhallgatott, így nyugodtan ihattam meg a teámat. Azóta is a magas, lendületes hintáztatást kedveli, és hasfájós időszakban ez hozott egyedül kis nyugalmat az estéinkbe. Köszönjük ezt is és minden támogatást!