Mélykúti Andrea
Portré
Van egy erő, egy láthatatlan valami az életemben, ami visz, tol, forgat, utat mutat… Tizennyolc évesen éreztem, hogy át kell lépnem a határt kívül-belül, és el kell indulnom az életem felé. Egyedül. Szüleimnek felfoghatatlan volt, mit fogok csinálni nyelvtudás nélkül egy idegen országban. Önfejű kamasz és maximalista fiatal voltam. Megismertem az életem párját, felvettek az egyetemre és gyűrtem az éveket. Forgott az életünk, mint színes üvegcsék a kaleidoszkópban. Diplomás lettem, lettünk, mert akkor már ketten voltunk, egy új élet nőtt bennem, ami hihetetlen volt, mert az orvosok azt mondták, nem lehet gyerekünk. Emlékszem jól arra az izgalomra, örömre, félelemre, várakozásra. Egy meleg őszi napon látta meg a napvilágot az első csodánk. A szülés csúcspillanat, meghatározó élmény, kitűnik a sok gyöngyből. Másképp képzeltem el. Gyermekem egy műtőben látta meg a reflektor fényét.
Anya lettem. Felfoghatatlan érzés, örök forgás, örök változás. Az a kicsi lény új fénytörést adott, sok mindenre rávilágított, annyi tanítást, mint tőle, az egyetemen sem kaptam. Két éves szülinapjára egy újabb csoda költözött belém. Reméltem, hogy másképp fog érkezni, vágytam, hogy rögtön át tudjam ölelni, meg tudjam csodálni. Az élet másfele fordult, második gyerekünk is ugyanúgy érkezett, mint a testvére. Boldog voltam, de vágytam valamire és tudtam, hogy érkezni fog. Kislányként az álmaim között nem szerepelt sok gyerek, inkább olyan hivatás, amivel segíteni tudok embereken, állatokon. Meglepődtem, mikor az újabb fordulat új babát hozott. Hirtelen és nagyon hamar érkezett, másfél év telt el. Megijedtem. Támogató embereket találtam, akikkel megcsináltam azt, ami oly természetes volt és mégis oly hihetetlen. Megszültem természetes úton a harmadik csodámat és megöleltem. A harmadik kis tanítóm magával olyan fordulatot hozott, hogy tudtam, hogy nem lehetek önző, nem ülhetek a babérjaimon, ha tudok másokon segíteni. Nők, anyák, kismamák találtak meg, és segíteni kezdtem nekik a várandósság alatt, hogy megtalálják útjukat, támogassam őket a szülés előtt, alatt és utána is.
Dúla lettem. Adok, segítek, segítőnek születtem. Van feladatom, de rengeteget kapok. A dúlaság alázatra, hitre, bizalomra tanít. Hihetetlen tapasztalat volt, hogy több mind harminc szülést kísértem végig a negyedik babámmal a szívem alatt. Saját szülésem előtti napon, más asszonyt támogattam szülés közben és váratlanul ért másnap a saját vajúdásom, annyira, hogy a babám itthon született meg. Minden nap próbálom összehangolni a családi életemet a munkámmal, próbálkozom jó anyja lenni a gyermekeimnek, jó felesége a férjemnek. A maximalizmusomat elhagytam. Szerencsére. Az én munkám nem mindig látszik, sőt nehéz leírni is, nemhogy felmutatni. Igaz, a gyerekeim nőnek, az asszonyok szülnek. Reménykedem és hiszem, hogy jobbá tudom tenni az életüket. Bizom, hogy az én kis láthatatlan varázslataim, a szeretetem, tudásom, hitem, tud segíteni. Minden egyes nap egész magamat adom oda, a férjemnek, a gyerekeimnek, az asszonyoknak. Mondják, hogy perpetuum mobile vagyok és sokszor úgy is érzem magam.. A tudásomat törekszem bővíteni minden nap, különböző képzésekkel, tanulással, saját magam fejlesztésével, hogy még többet és jobbat legyek képes átadni. Igaz, hogy a diplomám mellett egy olyan hivatást választottam, ami a hierarchiai rendszerben az utolsó, az orvos és a szülésznő után, de nem bánom. Nonprofit munkát is vállalok, hogy olyan anyáknak tudjak segíteni, akik megoldásokat, válaszokat keresnek. Sajnos mára az anyaság és a szülés tele van elvárásokkal, halmozott félelmekkel, pedig az lenne az alapvető ösztönös utunk.
A hivatásom megítélése nagyon megosztó, mert kevesen ismerik, kevesen látják a munkámat, több róla a téves feltételezés, mint a valós ismeret. Várandosság alatt segítek anyáknak, hogy megtanulják, hogyan és honnan tudnak erőt meríteni, mikor kell tenni és főleg elengedni. Ehhez minden nőt külön meg kell ismerni, ki kell bontani, és ott lenni sablon és skatulya nélkül. Meg kell ismernem minden egyes darabját, nem csak egy egyszeri, felszínes pillanatképet, amit épp mutat. Ismernem kell az összes lehetséges képet. A munkám jelentős része a szülés előtt történik. Szülésük alatt teszem a dolgom, támogatok, tartok, hozok, viszek, etetek, itatok, borogatok, de a dúlaságnak nem ez a legfőbb része: A jelenlét, a bizalom, az odafigyelés és az elfogadás mindenek felett. A szülés során megszűnök létezni, nem magamért vagyok, magamat adom oda. De ezt csak az látja – az anyasághoz hasonlóan – az érzi, aki mindezt megkapja. Szerencsére egyre több orvos és szülésznő is látja ezt és felismerték, hogy mit jelent az anyának, a családoknak a dúla jelenléte. Az évek során és több száz szüléskísérés alatt egyre több kétkedőnek is sikerült valamit megmutatni abból, hogy miért fáradozom napról napra. Aki figyel, látja az eredményt az anya mosolyában, a baba nyugalmában, a kialakult harmonikus képben.
Van egy erő, egy láthatatlan valami az életemben, ami visz, tol, forgat, utat mutat… amit szeretnék átadni.
andimelykuti@gmail.com
+36/20-211-40-21