Ez a történet régen kezdődött. Egy kisfiúval. Egy nagyon tudatos, mindenen áttörő, semmiféle szabályt nem ismerő, minden akadályt legyőző kisfiúval, aki csak édesanyja óhaját nézte, semmi mást. Ő ugyanis úgy döntött, hogy márpedig érkezik. Mert várják, ha némán is, szeretik, ha szótlanul is. Neki ennyi is elég volt. És jött. Titokzatosan, megbújva, kímélve. És akkor, mikor még csak kósza, bizonytalan gondolatokban jelent meg, találkoztam egy anyukával, aki fiatalabb nálam, akit régről ismerek, és akit egy kicsit irigyeltem, mikor kezembe adta az ő drága kisfiát, Gellértet. És akkor arra gondoltam, hogy „ej, de jó neki, hogy már itt tart, pedig milyen fiatal”. És Gellért akkor megérezte azt, mit én még nem mertem tudni. A fiúk megbeszélték és szerintem kis angyalkákként még mosolyogtak is rajtam. Sok mindent nem tudtam még akkor. Nem tudtam, hogy hogyan is szeretnék majd egyszer szülni, hisz az olyan messzinek tűnt még, nem tudtam, mi a különbség gyöngéd és medikalitzált szülés között és fogalmam sem volt róla, hogy Réka, az édesanya, már elindult egy úton, mely nem sokára az enyém is lesz. Réka olyan boldognak tűnt – és valóban az is volt – azt kívántam, bárcsak a helyében lehetnék. A kívánságok csalfa dolgok, beteljesülnek, de nem csak az, amit látunk, hanem úgy mindenestől. Nem tudtam, hogy létezik indokolatlan császármetszés, nem tudtam, hogy ez súlyos teherként nehezedik az anyákra, nem tudtam, hogy valahol, mélyen Réka valamire készülődik, el sem tudtam képzelni, hogy valahol még mélyebben van egy pici seb, amit készül majd begyógyítani. Ilyesfajta sebek létezéséről akkor még nem tudtam. Csak körülbelül 7-8 hónap múlva tudtam meg, hogy milyen az, mikor elveszik az embertől a magabiztosságot, a nőiesség egy részét, a nő teremtő erejében való hitét, megcsonkítják a teremtés csodáját és kicsivel később megértettem, bár elfogadni nem tudtam, hogy ezt bizony megteszik feleslegesen is, életmentés nélkül, valódi vészhelyzet nélkül is. Nekem nagy volt a sebem. És akkor fájt. Nagyon fájt. Sokáig fájt. Végül megérkeztem arra a pontra, amikor már egy halvány sejtelemként megfogalmazódott bennem, hogy talán nem is volt ez fölösleges áldozat, hogy talán ez tényleg egy áldozat volt, amit nem is én hoztam, hanem a kisfiam. Neki köszönhetem, hogy elindultam az utamon. Hiszen már vele is vágytam a csendes, békés, gyöngéd születésre, már őt is féltettem a rázúduló hideg fényű rideg világ kegyetlen csörömpölésétől, a félelemtől, fájdalomtól, amit a csutakolás, méricskélés, elválasztás mutat be neki. Őt gyáva voltam megvédeni, szembeszállni érte, kiharcolni a méltóságteljes bánásmódot. Őszintén szólva nem is tudtam, hogy Magyarországon lenne rá esélyem. De ő nem félt. Ő bevállalta a császárt, mert tudta, hogy az elegendő lesz, hogy kibillentsen, hogy legyen elég merszem kételkedni, megkérdőjelezni, olvasni, kérdezni, keresni.
És elkezdtem kételkedni, megkérdőjelezni, olvasni, kérdezni, keresni. És találtam. De még csak őrizgettem a neveket, mint valami titkos kincseket. Még nem beszéltem róla senkinek, még vártam. Aztán karácsonyra készülődve váratlanul, felkészítés nélkül elment nagymamám. Az utolsó. És éreztem, hogy ezt az űrt nem lehet betölteni, ez nem múlik, elment egy egész generáció a családból, valami elszakadt, elmaradt, végleg magunkra maradtunk. És akkor kopogtatott valaki. Megjelent és ott volt velem. És szóltam a férjemnek, hogy valaki érkezni szeretne, valaki testet akar ölteni, valaki be akarja tölteni a helyét a családban. Hiszen a helye már megvan, csak szeretne megérkezni. És ő megértette és készültünk a fogadására.
Ekkor kerestem meg Miát. Egész pontosan .mia.-t. Félve, nagyon félve kérdeztem meg, hogy hajlandó-e velem beszélni, találkozni, esetleg elvállalni. Pirultam szinte, hogy én, aki nem tud szülni, akinek nincs is hozzá elég receptora, meg merem keresni és merek abban reménykedni, hogy esetleg én szülnék – ha jönne a baba – és esetleg kísérőket keresnék ehhez. És ugyan még vérezve, de a torkomban dobogott a szívem. Vártam a válaszát. Ez már nagyon közeli. Ez már majdnem olyan, mintha benne lennénk. Megérkezett a válasz. Igent mondott, találkoztunk.
Beszéltünk. Sokáig. Leírhatatlan, hogy mi mindent. És felálltam az asztaltól és úgy éreztem, hogy vigyáznom kell magamra. Mert megkezdődött AZ az állapot. Mert én kismama leszek és szülni fogok.
Két és fél hét múlva írtam neki, hogy csináltam jósló tesztet. Nagyon halkan örült csak neki, óva intett a csalódástól, ez még nagyon korai, még bizonytalan és még ő sem hitte. Aztán újabb két hét és már az igazi teszt is megmutatta, hogy Nusi mamám születésnapjára érkezik az a baba, akit tőle is kértem. És elkezdődött Miával, veled, a mi közös történetünk. Pedig zavarban voltam, nem tudtam, hogy kezdődik egy ilyen kapcsolat, ha nem kerestelek, kerestél, ha nem láttam, merre tovább, vezettél. Az elején talán te alakítottad egyedül a történetünket, én bénáztam. De ebben a történetben fontos voltam és azt éreztetted, hogy csak mi vagyunk neked. Olyan figyelmet szenteltél nekem és a kisbabámnak, mintha senki mással nem foglalkoznál a világon, minden apró problémát meghallgattál, megértettél, emlékeztél rá, számon tartottál. Elkísértél Ujvárihoz és velem éjszakáztál, mikor meglátogattuk Anikót. Mert ugye a titkos, hónapokig rejtegetett neveket átbeszélhettem veled, Anikót pedig neked köszönhetem. És micsoda ajándék volt ez!
A hosszúnak tűnő, mégis gyorsan elrepülő, hisztikkel, kételyekkel, csapongó érzelmekkel teli várakozásnak októberben már nagyon a végén jártunk. Több dátumot is felajánlottam a babának október 19-ét, amikor apával megfogtuk egymás kezét röpke 4-5 óra alatt, 23-át, tényleg szerettem volna szülinapi ajándékot (is) adni neked, azt mondtad, örülnél neki, 27-ét, a névnapomat, de a lányka tudta, hogy neki saját dátum kell, ami csak az övé. A terminus napján ő sem szeretett volna születni, dédmamája sem szerette volna azt a dátumot, mert tudta milyen mindig halottak napján ünnepelni. Végül Anna Gerda illedelmesen megvárta anyukája névnapját, engedte, hogy kibontsam az ajándékokat, még ki is pihenhessem magamat, és október 28-án reggel arra ébredtem, hogy ezektől a jósló fájásoktól már nemigen lehet aludni. Rendszeresen fölébresztenek.
Így felkeltem, tettem vettem, egy óra múlva már gyanús volt, hogy ezek rendszeresen jönnek és azért a 4 hete tartó jóslóknál kicsit komolyabbak. Bekapcsoltam a gépet, néztem az órát, válaszoltam a levelekre, rádiót hallgattam és elkezdtem írni az időpontokat. Hopp, 10 percenként jelentkeznek. Elindítottam egy sorozatot, hátha terel, közben írtam, 4 óra múlva is ugyanolyan rendszeresek voltak. Közben kaptam egy rossz hírt. Egy nagyon rossz hírt. Meghalt egy fiú, aki odakint Moldvában udvarolni próbált nekem. Ez nagyon rosszkor jött. Sodort az öröm, hogy hátha tényleg kezdődik valami, végre eljött, amire annyira vártam, talán tényleg egyszer szülök, de fel-felbukkant a kétely, mi van, ha tényleg nem tudok szülni, elő kell kaparnom az lelki erőmet, a magabiztosságot, márpedig igen, tudok, de mi van, ha mégsem, és ehhez jött a gyász, a bűntudat, miért nem voltam kedvesebb egy olyan fiúval, akinek csak ennyi jutott. Még rosszabb hír érkezett. Öngyilkos lett. Kavargott minden. „Mit csináltál, te szerencsétlen? Látod, én mit csinálok? Anyád is ezt csinálta. Te már tudsz mindent. Akkor legalább segíts!.”
A délelőtt végén hívtam anyukámat, maradjon Gergő náluk, lehet, hogy ma lesz valami. Hívtam Ádámot, dolgozzon még, de talán alakul valami. Hívtam Beszedics Andit, lehet, hogy ma nem megyek klubba, ja, hogy most van vége, akkor nem mentem, sok-sok fájást kívánnak a csajok, talán ma lesz valami. Hívtalak téged, legyél készenlétben, talán lesz ma valami. Valami. Nem tudtam mit mondani, büszke voltam a fájásaimra, hogy vannak, hogy kitartanak, kételkedtem is bennük, hogy elegek lesznek-e? Te mondod, hogy „Szupper! Erre vártunk!” Hopp, épp jön egy. Emlékszel mit kértél? „Beszélj!” És tudtad, hogy még messze a cél, de már elindultunk. Délután megnéz anyukám, jön Gergő is, jól esik látni, megölelni, megkérdezi, hogy mit csinálok. J Megígérem, hogy hozok neki kisbabát. Egy testvérkét. Azt mondja „jó”. Megvizsgál. Jön az UH, „bipp, bzzzzzz, bipp – Na, kész!” és elviszi a fasajtot a cérnán lógó egérrel. Egész délután 4 percenként jönnek a fájások, már nem tudok beszélni alattuk. Hurrá! Kavarognak az érzések: boldogság, kételyek, büszkeség, gyász, félelem. Ádám nem bírja tovább, hazajött előbb. Apukám is megérkezik, elviszi anyukámat, meg Gergőt. Elbúcsúzunk, megígérem, hogy mire legközelebb találkozunk, már itt lesz a kistestvére is. Magam sem hiszem.
Bárcsak már Mia itt lenne! Valami végre történne. Ráeszmélek, hogy órák óta nem keltem fel a konyhai székről. Jó volt ott. Lassan sötétedik, Ádámmal úgy döntünk, segítünk a folyamatnak. Büszke, hogy aktívan segíthet. J Kicsit eldőlök, próbálok pihenni.
És végre megérkezel. Átölellek, nem tudod, mennyire örülök neked. Igen, ez már hivatalos, már benne vagyunk, itt vagy, ha valakinél ott a dúla, akkor az ugye már szül? Legalábbis vajúdik, ugye? Megmasszírozol, megdicsérsz, hogy milyen laza vagyok a fájások alatt, előkerül a misztikus UT olaj (mennyit kerestem, kétségbe estem, hogy nem kapok, mire hoznának, késő lenne, jaj…). Jó az illata. Ülünk az asztalnál, sötét van, varázslatos hangulat van, miközben Ádám a dúladroid alkalmazás javításán gondolkodik – fájás alatt is kuncogok magamban – javaslod, hogy próbáljunk fürdőt. Csobog a víz, béke van, gyújtasz gyertyát (azóta is minden fürdésnél eszembe jut, hogy már megint nem készítettem ide, pedig…), szól a fülemben egy dal: Sárig virág, ha leszakasztanálak és én mosolygok minden fájás után, még tudom nem fájdalomként értelmezni, még tudom azt gondolni, hogy mindegyik közelebb visz a szüléshez, még szinte jólesnek, még… két nap múlva lesz az már is, de most még még.
Fürdünk, nincs szégyenlősség, most ez más, még Ádámot is meg merem csókolni, most más szabályok működnek, most mindannyian a csoda részesei vagyunk. A víz nagyon jólesik, de a kád kicsi, nem kényelmes sokáig, kiszállok, még hajat mosok, Ádám fésüli a hajamat, megszárítja, ez nagyon jól esik. Beszélek Anikóval, azért lassan el kéne indulni, 4 percesek a fájások és császáros előzmény. Jókislány akarok lenni, meg már nagyon szeretném ennél is hivatalosabbá tenni, hogy akkor én most szülök, így lassan elkezdünk készülődni, bár tudom, hogy mit takar a kérdésed, de azt is tudom, hogy nem ellenkezel.
Eszembe jut, hogy jó lenne egy fotó abban a ruhában, amiben anyukám is lefényképeztetett velem, de nem találom (szülés után kiderül, hogy ott volt, ahol kerestem, de már azért egy kicsit zakkant voltam és nem láttam), azért készül egy-két pocakfotó, így néz ki a készülődő Gerda (vagy András). Indulás előtt a pelenkázóra hajolva két dologra jövök rá, ez így nagyon kényelmes és ha énekelek, akkor sokkal jobb. Megmutatom mindkét gyerek dalát. Tetszik.
Az autóút azért nem kellemes, bár ennek az éjszakai suhanásnak megvan a maga hangulata. Jó énekelni, valamiért a fürdés óta egy valami szól a fülemben: Sárig virág, ha leszakasztanálak… Ez visszahozza annak a fürdőbeli békének az emlékét. Még minden olyan ünnepélyes. Ádám parkol a kórház előtt, mert én a főkapun akarok besétálni, ahogy terveztem, azon az úton végigmenni, ahogy terveztem. A főkapu zárva, kerülünk, nevetünk, és bár meg kell állni néha, ez a felszabadult, boldog fázis, azóta tudom, hogy a vajúdás legelejének a vége, most jön a java. Gergőnél itt közölték, hogy császár.
A hátsó bejárathoz közeledve énekelek az utcán és te megígérteted velem, hogy írok szüléstörténetet. Írok. Hallottam ám, mikor azt mondtad Ádámnak, hogy szerinted még a kitolás alatt is beszélni vagy énekelni fogok. J (Belül beszéltem.)
Megérkezünk, határtalanul boldog vagyok, lépcsőn akarok felmenni, hátha az is segíti a tágulást, most ugye jó eredményt kell produkálnunk. A lépcsőn meg kell állnom, történelmi pillanat, kórházban vagyok és van érezhető, komoly fájásom! Szuppper! Kicsit zavarban vagyok, hogy akkor most csöngessek be a szülőszobára, hogy fognak reagálni, de te mész előre, csöngetsz, nyílik az ajtó. Megyek előre és magam sem hiszem, de büszkén közlöm, hogy fájásaim vannak, azt hiszem vajúdok, itt vagyok. Kicsit furán hangzik, mintha hazudnék, pedig hát igen, de mégis, mintha nem lenne jogom hozzá. Az ügyeletes szülésznő, kéri a papírokat, kikérdez, mint egy kihallgatáson, semmi baj, ő csak az ügyeletes, ha itt lesz Anikó, nem lesz semmi baj. Közli, hogy megvizsgál. Önkéntelenül ránézek a kezére és összetojom magam. Félek, mint egy 13 éves lány a ius primae noctis érvényesítése előtt. Ezt nagyon jó lenne megúszni. Megvizsgál, fáj és annál is rosszabb „nincs ott semmi keresnivalója érzés”. Közli, hogy a belső méhszáj teljesen zárt. A CTG sem mutat semmi különöset, ritkák és rendszertelenek a fájások, megbeszéljük, hogy van három lehetőségem, kettőt mond el, a hazamenetelre lecsapok. Fáradt is vagyok, jó lenne aludni, bár az elég kilátástalan. Mégis van valami jó ebben az éjszakai látogatásban, az ambuláns lappal együtt megkapom a CTG eredményét, amin szép nagy fájások vannak. Nem platósok, nem rendszeresek, de vannak és magasak. Ennek jelentőségét csak az érti, aki megkapta már, hogy nem tud rendesen fájni, meg nincsen elég receptora és egyéb baromságok. Ott a kezemben, fáradtan, megtörten szorongatom, nagyon elfáradtam, messzire távolodott a szülés és kicsit kétségbeejtő a helyzet, de kapok tőled szendvicset meg gyümölcsös vizet és egy kicsit jobb lesz. Elindulunk haza. A hazaút fárasztó, szótlan, levert. Fázom, ágyat akarok. Azt hiszem, ha végre Ádám megérkezik mellém, minden elcsendesedik és pihenünk. Alig várom. Ádám lehajtja fejét a párnára és jön egy fájás. De nem jön egyedül, jön vele egy hasító, tűrhetetlen érzés. A gerincsérvem. Basszus, nekem olyanom is van, el is felejtettem. Vége a fájásnak, de az éles, mindent összerántó fájdalom marad, csak nagyon lassan enyhül. Mire elengedne, épp elaludnék, jön a következő fájás. Ez így nem lesz jó. Ha felkelek, kicsivel jobb, de holt fáradt vagyok. Üvöltöm a párnába, hogy „aludni akaroooooooook”. Ez nagyon fáj, ez nem az, amire azt mondom, hogy tudom csinálni napokat. Ezt nem lehet akármeddig bírni, a nyakamtól a talpamig egy feszülő húr a fájdalom, ebbe nem lehet belelazítani. Hajnalodik, váltogatom a fekvést, kijárok a mosdóba, vissza, semmi sem jó. Azt hiszem, mindenki alszik, de te megjelensz a folyosón és mondod a legnagyobb természetességgel, hogy ezek jó ideje 8 perces fájások. „Te nem alszol?” Elmegy némi nyákdugó, ennek örülünk, de csak darabok, bíztatsz.
Világosodik, reggel lesz, a helyzet változatlan, talán ritkulnak a fájások 10 percesekre, te függönyt húzol, gyertyát gyújtasz, párologtatsz, közben megszűnik a vízszolgáltatás, Ádám intézkedik, boltba megy (megettük, megittuk, amit a szülőszobára szántunk), kiváltja a gyereknek a recepteket, vizet szerez, ballont hoz, csapot varázsol a kádba, legalább kényelmesen tudjak kezet mosni, aggódom, hogy így mi lesz a…, ti intézitek, telnek az órák. Nyűgös vagyok, miért nincs itt Ádám és különben is.
Anikó telefonál, igyak meg egy deci bort, fürödjek, haha, nincs víz. Ádám újra boltba megy, milyet szeretnék, tudom, hogy bármit megtenne, de nem tudok nem nyűgös lenni. A bor hat, 15 percenként fáj csak, közte tudok aludni és a derekamban elviselhető lesz a fájás, kicsit kisimulnak a dolgok. Etettek, itattok, gondoskodtok rólam, de morcos vagyok, nincs haladás, nincs víz, nincs pihenés, elegem van. Ádám végre mellettem. Jönnek telefonok, mi van velem, mi újság, idegesít, hogy Ádám újra és újra ugyanazt mondja, a semmi szótól a falra mászom (-nék, ha nem fájna annyira), kiveszem a kezéből a telefont, de rendszerint visszaadom egy fél mondat után, mert megint jön egy. Ádámot elküldöm, nézze meg, mikor lesz mise? 6kor. Jó, félhatkor elmegyek gyónni, meg misére. Komolyan gondolom. Ti tudjátok, hogy nem megyek sehova, de nem mondjátok. Megint beállnak 4 percesekre, de még mindig messze minden. Keresünk tágulási csíkot, van vagy 5 cm, de nem változik, valószínűleg nem az. Éhes vagyok, egyszer csak lett pizza, állítólag én kértem ilyet, hát ez kiesett, mindenesetre örülök neki, jólesik. Apukám megjön a Hiltivel, a falvédőt, amit csináltunk, fel kell rakni, én is mondtam, hogy addig nem jön a baba, hátha csak ez hiányzik. Hát jó. Tényleg jól néz ki, végre elkészült a szoba. Lett éjszakai fény is, amikor sötét lesz, ez jó lesz még.
Megint hárman, eltelik a délután, általában 4 percesek, de mindig visszaesik, ritkul, aztán megint úgy tűnik beáll, de végül mindig szétesik a rendszer. Nem áll be, nem sikerül elkapni a fonalat. Végre lesz víz, fürdök, de nem jó sokáig. Keresem a helyem, valamikor besötétedik, térdelek, fekszem, állok, labdán ülök, zenéket diktálok, Ádám teszi be szorgalmasan, de semmi nem jó.
Semmi nem változik, néha jön egy kis nyákdugó, de pici darabokban, semmi jelentős haladás, megbeszéljük, hogy ez még sokáig tarthat így, hazamész, de bármikor jössz, ha szólunk. Kicsit csalódottan, kicsit szomorúan végignézem, ahogy pakolsz, ugyan jön egy fájás, de láttunk már ilyet. Vidámabb voltam, amikor jöttél, de én sem marasztalnálak, nem látom, miért kéne maradnod. Szomorkásan állok az ajtóban, hívod a liftet, megint jön egy fájás, arra gondolok, hogy nem fogok tudni elbúcsúzni. Becsukod a liftajtót, visszajössz, neked ez gyanús, nem mész sehova. Egy ideig még nem fogom fel, hogy maradsz.
Próbálok én is, Ádám is méhszájat nézni, de nem megy. Bénázunk. Megjósolhatatlan, hogy hol tarthatunk. Idegőrlő. Megjön anyukám, aggódik, de nem mutatja, te megnyugtatod (azóta is emlegeti). Talán megint rendszereződnek a fájások.
Visszavonulsz, Ádám is elhúzódik egy sarokba, elvonulok és jönnek a kételyek. Nézem a helyet, ahonnan annakidején nagymamám lejött vajúdva présházból, hogy aztán itt megalázzák, hogy a busz ne vegye fel, mert összepiszkolja a buszt és különben se akar szülést nézni, hogy aztán ide-oda taszigálják, hurcolásszák a derékig érő hóban. Kérem őt is, hogy segítsen. Eszembe jut Alois, mi lehetett vele, miért csinált ilyet, őt is kérem. Aztán végiggondolom, hogy miért nem jön ez a baba. És eszembe jut Andráska, aki sosem érkezett meg. Akiről későn tudtam meg, hogy Gerda lett volna. Aki meghatározta a gyerekkoromat, aki megtanított arra, hogy van olyan, hogy halál. Kétszer kaphat egy család ekkora átkot? Ott volt átok, itt tudtommal nincs. Vagy magamra hívtam pusztán a névvel? Ilyen nem érkezik kétszer ugyanoda, ugye? Misére sem mentem el. Így is meghallgattatok? Hol hibáztam? Mit kell tennem? Andráskának a köldökzsinór volt a veszte, mi van, ha itt is, megint ez van? Mi van, ha baj van? Megtudom, ha baj van? Mi az oka ennek az egésznek? Fogom a macit, amit akkor vettem, mikor még nem tudtunk semmit arról, hogy fiú, vagy lány. Sárgát vettem. De rózsaszín a nyakán a masni. Ami már nem is masni. Csak egy csomó. Ki kell szabadítanom! Próbálom kibogozni, de nem megy, kérek ollót, Ádám nem érti, leordítom: „Az ollót”. Mire hozza, rájövök, hogy ha azt vágni kell, nagy baj van, nem vághatom, az az élet. Ha fojtogat, akkor is az élet. Megpróbálom, hogy át tudom-e húzni a fején? Igen. Hurrá. A maci velem marad. Sírok. Kérdezitek, mi van, nem tudom elmondani. Kimegyek a szobából.
Fekszem, térdelek, fekszem, térdelek. Terelek. Elindítom a Szex és New York valahányadik részét. Próbálok nem figyelni a szülésre. Háromszor lemegy ugyanaz az epizód, de nem tudom, hogy miről szól, mert minden fájásnál letérdelek, nyögök, aztán visszafekszem. Zenét hallgatunk, várunk, próbálunk méhszájat nézni, nekem fogalmam sincs, Ádám 8 cm-re tippel. Fürdeni szeretnénk, de azt javaslod, induljunk el, nehogy itt érkezzen a baba. Csomagolunk. Elindulunk, megállunk, megnézzük mi mindent felejtettünk otthon, Ádám visszamegy a kiskönyvért, meg még pár dologért. Kiszállok, támogatsz, masszírozol. (Utólag kiderült, egy ismerősünk, akinek az ablaka alatt álltunk meg, konstatálta a férjének, hogy hamarosan anyukámnak újabb unokája lesz.) Az út most is nehéz, már ismerős, de mi van, ha most sem lesz eredményesebb? Maci a kezemben, felhívom anyukámat, megkérem, hogy reggel keresse meg Péter atyát, imádkozzon érettünk, mert nagy segítségre van szükségünk, ugye kétszer ugyanazt nem kapjuk meg, ugye az én sorsom nem a nagynénémé? Ugye a nevekkel nem hívtam magam ellen a sorsot? Ugye? Anyukám aggódik, nyugtat, ígér. Elénekli otthon a legkedvesebb dalomat az énekeskönyvből: Előtted Jézusom leborulok. Értünk.
Megérkezünk a kórházhoz. Viccesen megkérdezted, hogy most is elöl álljunk-e meg. J Már nem pattogtam, nem énekeltem (bár lehet, hogy segített volna), és nem gyalog mentem, hanem lifttel. Nagyon reménykedtem, de már nem tudtam mosolyogni. (Majd legközelebb tovább bírom mosollyal.) Másik mufurc ügyeletes szülésznő, kicsit értetlenkedik, nem érti, hogy nem tudom hány perces fájásaim vannak, már semmit nem tudok, ő nem érti, miért nem válaszolok, én nem értem, mit nem ért, talán még mindig ott értetlenkedünk, ha meg nem szólalsz, hogy mondjak 4 percet, kicsit még értetlenkedünk, nem értem, miért nem jó neki, ha te mondod, de lezárod azzal, hogy mondjam ki, négy perc. Kimondom. És szent a béke. Én még értetlenkedem, hogy miért jó ez így neki, mikor láthatólag nem az én tudásom volt, mondhattam volna kismukkot is, de továbblépünk. Utólag kiderül, talán ő lett volna a helyettes szülésznő én meg fel sem ismertem ott és akkor, bunkónak tűnhettem, de most már mindegy. Megvizsgál, legalább neki nincs lapátkeze, de nem kevésbé fájdalmas a dolog. Csillagokat látok és legszívesebben rúgnék. Kétujjnyi. Az is valami, de azért csalódott vagyok. CTG. Hozzák a papírokat, alá kell írni a gátmetszést, a császármetszést. Félve rád nézek, rossz emlékeket kelt ez bennem. Sokszor felrémlett előttem, hogy mi van, ha Gergőnél nem írom alá, ha cirkuszolni kezdek, ha nyerek magunknak időt? Így olyan, mintha én adtam volna őt a kezükre, felelőtlenül feladtam, meg sem próbáltam harcolni érte. Aztán Anikóra és Ujvárira gondolok, arra hogy bízom bennük, ha ők azt mondják, akkor tényleg, akkor az nem átverés, nem lustaság, talán most nem követek el hibát, ez csak a rend kedvéért kell, ne kezdjek el szívózni, nem ezen fog semmi múlni. Aláírom. De nehéz. És megszólal az orvos hangja a fejemben, felesleges…, nincs elég… – elhallgattatom. Fáradtan ülünk, már mindenki elcsigázott, egyszer csak belibben Anikó, frissen, vidáman, tettre készen, hajnali háromkor. Szinte egyszerre kérdezzük meg, hogy ő éppen erre sétált, dolgozik, vagy mi, mert úgy néz ki, mint egy szép napos délutáni sétán. Kiderül, hogy 20 perccel ébredés után ő így néz ki. Tanulandó. Megígérem magamnak, hogy ezt megtanulom. Majd egyszer. Ő is meg szeretne vizsgálni. Innentől már beléptünk abba a fázisba, hogy semmi nem kötelező (még a kötelező sem), csak kérés, felajánlás, ajánlás. Megvizsgál. Azért tőle sem szeretem, de érezni az igyekezetet, kevésbé fáj. Rossz híre van, ez inkább csak szűk egy ujjnyi. Igazából haza is küldhettek volna az eredmények alapján, de olyan hangokat adtam ki, hogy inkább hívták. Ő is azt mondja, inkább már maradjunk, nekem sem lenne semmi kedvem hazamenni, megint utazni, már elegem van. Kapunk szülőszobát. A tulipánosat. Azért ránézek a titkos vágyamra, a Leboyer szobára, de mondod, hogy jó lesz, szép szülések voltak már itt. Egyébként ez volt a második kedvencem. Nem mintha ezen múlna, de a sok-sok szituáció, amiben elképzeltem, hogy szülök, ebben a két szobában zajlottak főleg. Sötétben.
Világosodik. Anikó felajánl egy injekciót, aminek háromszor kérdeztem a nevét, azt hittem megtanulom, aha, vajúdás közben tanulni, hihi, még ekkor is baromi naiv voltam. Arra emlékszem, hogy két neve is van. Ez az injekció feloldja azt a gerincsérves idegi fájdalmat, már nem húz a derekam, érzem az összehúzódásokat, de elmúlik az az éles fájdalom. Ez nagyon jó! Kisimul az összegyűrődött világ visszatér a béke. Megint lelassulnak a fájások 15 percesekre, közte megint alszom, sőt még alatta is olyan fura félálomban vagyok, hallom, mikor megbeszéled Anikóval, hogy alszom. Ádám közben szintén próbál bóbiskolni egy gurulós széken. Jó így feküdni, fogni a kezét, végre nem teljesít szolgálatot, csak ott van, erre volt a legnagyobb szükségem. Elég fáradt ahhoz, hogy ne akarjon valamit folyton csinálni. A pihenésnek meglesz az eredménye, már kétujjnyi. De ez még mindig elég kevés.
Reggel jön a főorvos, és azt mondja, hogy 48 órája vannak jósló fájásaim. Csúnyát mondtam magamban arról, hogy mi, azaz ki a jósló fájás. Éreztem, hogy lassan vége a szociális szakasznak (persze még órákra volt). Szegény egyébként nem tett semmi rosszat, csak… ezt nehéz elmagyarázni. Megszületik a döntés, burkot kell repeszteni. Még megkérdezem, hogy mennyit lehet vele várni, mondja semmit, én sem ellenkezem, hogy márpedig semmi gyorsítás, mert érzem, hogy tényleg ki lehet annyira merülni, amennyire nem szeretnék, fogytán vannak a tartalékaim. Persze azt már soha nem tudjuk meg, hogy mennyi ideig bírtam volna, de ott és akkor nem éreztem azt, hogy ki akarom próbálni. Azért még majd egy óra eltelt a burokrepesztésig. Abban semmi kellemetlen nem volt, Anikó mindent részletesen mondott nekem, mikor mit csinál, megmutatta a magzatvizet, picit volt mekóniumos, de azonnal nyugtatott, hogy ez semmi, ebből nem lesz baj.
A rajtam lévő rádiós CTG-vel tudok sétálni, szerzel labdát, de az összes pici és lapos, mi meg másodszor otthon felejtettük a miénket. Telefon anyukámnak, hozza fel a labdát meg az előző szülés mappáját, mert abban vannak a papírok a sérvemről, ezt eddig teljesen elfelejtettem. Sétával, üldögéléssel telik az idő, fájogatok, de semmi extra, igazából jól vagyok. Anyukám megjön, jó újból megölelni a kisfiamat, a pumpának megörülnek az osztályon, a szülőszoba előtti váróban strandhangulat lesz, J Ádám szorgalmasan pumpálja a labdákat. Aztán megint járkálunk, labdán ülök, fekszem, járkálok, labdán ülök…, te kensz, masszírozol, már türelmetlen vagyok, de sehol semmi. Aztán jön Anikó a hírrel, hogy most már kell az oxitocin, beszélt a főorvossal, most már nem lehet megúszni, de ez esély, hogy most már beinduljanak a dolgok. Nem tapsikoltam, de az 54 órában nem voltam morcos, ha valaki siettetni akarná a dolgokat. Egyszerűen jogosnak éreztem, hogy most már lépni kell és igazából hálás voltam azért, hogy lesz valami. Valami. Még mindig csak úgy tekintettem a szülésre, hogy valami.
Jött az infúzió, aminek azzal a részével volt a legnagyobb bajom, hogy megint cső lóg belőlem és a kezemet nem tudom rendesen majd mozgatni. Amikor belémszúr a tű, felcsapnak az emlékek. Akkor is így kezdtük. És császár lett a vége, mert nem tudok szülni, mert nincs elég receptor a méhemben. Mert én kevés vagyok, én nem tudok szülni. Anikó beköti az infúziót, és valahogy sikerül elkapni a hullámot. Rendeződnek a fájások, elkezdődhet a borogatás, innentől csak pillanatképeim vannak, de sorrendről nem sok fogalmam van.
Teszel be zenét, Bach h-moll mise, tudom, megkérdezted, hogy az Air jó lesz-e, majdnem leüvöltöttem a fejed. Bocs. Jött egy fájás.
Emlékszem, hogy leveszem a nadrágot, mert most lesz jó a szoknya, alul nyitott, de a derekam kint van, lehet borogatni. A szoknya elázik a borogatástól, meg különben sem kényelmes, levenni sem nagyon tudom, levágjátok rólam Ádámmal. (Azóta is őrzöm.) Eljön az, amit nem gondoltam volna, fesztelenül ülök egyszál bandázsban a labdán. (A fesztelenség csak a pőre öltözet feletti aggodalmam elszállásáról szól, valójában hümmögve, nyögve, hörögve).
Egyszer érzem, hogy közeledik egy fájás és te egy fél lépést tőlem elfele tettél, ordítok, hogy hova mész? Megnyugtatsz, nem mész sehova, itt vagy.
Ádám felhúzza a hátamon a bandázst, bennem elindul egy monológ: Basszus, ez nagyon meleg, megsülök, őrült meleg van, de nem tudok mit mondani, csak azt, hogy Forró! Ha azt mondom, hogy forró, akkor azt fogjátok hinni, hogy a borogatás, inkább nem mondok semmit. De basszus tényleg megsülök. Hátra tudok nyúlni? Áááá, a fene ott egye, fogalmam sincs, merre van a hátam. Ha a borogatást leveszik, meghalok. De ezt nem lehet elviselni, olyan meleg. – Forró! Basszus, tudtam, hogy a borogatást veszik le! – Vissza! Most legalább hülyének néznek.
Aztán újabb monológ a zenén. De jó, megint a kedvenc tételem szól. Jó lenne csak ezt hallgatni. Mi is a tétel neve? Air. A fenéket, ez csak azért jut eszembe, mert Andi ezt mondta. De mi is a címe? Valami A-val kezdődő. Alt énekli, Benedictus, Hosanna, majd … basszus, nem jut eszembe. A Benedictus után kettővel, de ez túl hosszú, ezt nem fogom tudni elmondani. Akkor azt kéne mondani, hogy … mit is, nem pause, hanem … basszus ez a szó sem jut eszembe. A fenébe! Na mindegy, úgyse értenék, a forrót sem értették. Majd örülök, ha megint megszólal. De jó, már megint ez megy. És megint. És megint…
Valamikor jön Anikó, kérdez valamit, de félúton abbahagyja, mert ön egy fájás, már nem tudom, hogy mit kérdezett, csak azt, hogy lógok Ádám nyakában. És ez jó és ez fontos. Segít az illata, a melege, az ereje, minden.
Egyszer csak mosdóba kéne mennem. Egy szót erről még ki tudok nyögni. Jön a kérdés, ki tudok-e menni? Fejem rázom, kizárt. Semmi baj, elmész kacsáért. Ülök a labdán, nagyon kell. Felállok a kacsa fölé, nem kell. Leülök kell, felállok nem kell. Azt mondod nem baj, majd a labdán. Talán valamikor Anikó is feltűnik. Csak részlegesen érzékelem a külvilágot. Nagy nehezen sikerül. Kapaszkodom az ágyba és arra gondolok, hogy ezt normál ésszel tuti nem csinálnám, ez nagyon ciki, na mindegy. Most minden mindegy. Takarítotok, eltűnik minden.
Valamikor Anikó megvizsgál. Négyujjnyi. Mindenki megkönnyebbül és boldog. Dobálom a fejem és azt hajtogatom, hogy ha több mint 2 nap 4 ujjnyi, akkor én nem bírok ki még hatot. Mindenki biztat, hogy gyorsabb lesz, ez remek. Ezeknek elment az esze, gondolom. Egyébként meg, ha valaki nem tudná, én nem tudok szülni. Mert nincs elég…, ez felesleges…
Valamikor könyörgök neked az ágyon fekve, hogy én nem akarom megdönteni a rekordodat (gondolatban megjelenik, hogy és Katiét sem!) Te mosolyogsz és megígéred, hogy nem fogom.
Egyszer ott van Anikó. Fogja a kezem, nyugtat, azt mondja, jól csinálom. A labdán ülök. Képzeletben a barlangomban vagyok, aminek csak egy kijárata van, a tenger felé. Csak arra nyílik az út, a zöld tengerhez, ami innen származik, a barlangból, ide senki be nem jöhet és kifele menni is csak a tenger felé lehet. Én úgy jutok be, hogy megmerítkezem és ott vagyok. De csak két fájás között lehet feljönni, fájás alatt csak a zöld tenger látható az egyetlen nyíláson át, ami egyre nagyobb és nagyobb. Két fájás között följövök, belenézek Anikó tengerzöld szemébe, megpihenek és megyek vissza a barlangomba a babámhoz, aki én vagyok. És nézzük a kijáratot. A zöld tengerre.
Valamikor Anikó ismét megvizsgál. Csak annyit hallok: hét? nem nyolc!. Benned mintha felkapcsolnának egy villanyt, fáradt arcod szabályosan felvillanyozódik, Anikó mosolyog, Ádám vigyorog, boldogan szorongatja és rázza a kezemet. Nem értem, ezek megőrültek, én eljutottam minden erőm végére én már egy fájást sem tudok végigcsinálni, ezek meg itt örülnek. Minek? Anikó mondja, hogy megy a doktorúrért telefonálni. Én meg gondolom magamban, hogy menj, és akkor mi van? én kész vagyok, ebből nem lesz semmi, ugyanis én nem tudok szülni. Mellesleg közlöm Anikóval, hogy én most aludni akarok! Szelíden mosolyogva mondja, hogy persze, majd a babámmal fogok is. Nem hiszek neki.
Egyik, majd másik oldalon kell x fájást kibírni, a 3. etap után feltérdelek. Ez valamivel jobb, de fogalmam sincs, hogy mi történik. Olyan helyzetbe jutottam, ami nincs is. Mert ugyebár én nem tudok szülni, így én nem szülhetek, de recsegnek odabent a csontjaim, feszül szét minden, de ha én nem szülök, akkor mi ez? Ez felfoghatatlan. Kész, én eddig csináltam, ennyi volt, köszönöm szépen, itt a vége. De nincs vége. Ez mi? Eszembe jut Linda, aki a tükörképével beszélte meg, hogy azért sem fog belehalni. (Ő az, aki anno a mamamira irányított, onnan tudok mindent.) Érdekes, én nem akarok meghalni, nem is érzem ezt, én csak most kiszállok jó? Fáradt vagyok, megtettem amit megtehettem, eddig vagyok én, innentől már olyan terep van, ahol én nem vagyok kompetens, papírom van róla, hogy én képtelen vagyok, de akkor mi a frász nyavalya ez, mindjárt szétszakadok, én ezt nem tudom csinálni. De legalább kussolna ez a hang!!! a rohadt életbe, sírni akarok, de már azt sem tudok! Ez téboly! Nem tudom mi lesz a vége, császár, EDA, altatás, császár, EDA… De hát én nem szülhetek, én nem tudok, én nem vagyok alkalmas, én képtelen vagyok rá. – Nincs elég receptor a méhében, hogy érezze a fájásokat, ezért nem tud szülni – hangzott az ítélet két éve. Órák óta ezt harsogja a fülembe. Akkor ez most mi a jó büdös franc!? Félrenézek a párnából, azt hiszem levegőért, mint a gyorsúszók. Jé, ez Ujvári lába lehet, jé, ezek szerint megérkezett a doki. De mi a franc történik? Ez ahhoz túlságosan fáj, hogy ne lehessen. Fogalmam sincs mit kéne csinálnom, de én föladtam az egészet, valaki szóljon már nekik. Kész, én kiszálltam! Mindezt folyamatos ordítás közepette, valószínűleg, a fülészeten, a sebészeten, a belgyógyászaton és talán még az Üllői úton is mindenki azt kívánta, szüljön már meg és legyen csend! Ennyit arról, hogy én majd mosolyogva úrinőként fogok szülni. Aha. Hát hiba, naiv voltam.
Egyszer csak valami susmogás tör felém közeledő hullámként. Az egyetlen hang, ami értelmezhető, az a tiéd. „Becsípődött a méhszáj – azonnal tudom, hogy ez mit jelent, tudom, hogy még maga Ina May Gaskin is fordít ilyenkor és elsimít, olvastam valamelyik szüléstörténetben – meg kell fordulnod”. Megfordulni. Hogyan? Már mindenkitől hallom, „meg kell fordulnod”. Az tök jó, de hogyan kell megfordulni? Kivitelezhetetlen, bonyolult mozgásfolyamatnak tűnt, mintha azt kérnék, hogy dobjak egy Dupla Axelt Rittbergerrel kombinációban. Aztán érzem a kezedet hol a lábamon, hol a vállamon, karomon, hátamon, más kezeket is érzek és szépen, lassan, nem mozdulva, csak engedve a szelíd irányításnak, sikerül megfordulni. Az utolsó mozdulatnál megérzem a baba fejét. Ez kijózanít. Nincs több hiszti, itt a baba, szüksége van rám, össze kell szednem magam. Valami elmondhatatlan fájdalom, ahogy Ujvári simítja a méhszájat. De nem is maga a fájdalom a legrosszabb, hanem az érzés, hogy tűnjön onnan mindenki, aki kintről megy befelé és nem bentről kifelé. Valami fura fejet vághatok, mert Anikó megkérdezi, hogy mi a baj, mondom, azaz azt hiszem ordítom, hogy semmi, csak ez nagyon szaaaaar! Ujvári magyarázkodni kezd, leugatom, hogy tudom, de attól még szar!
Aztán végre következhet a kitolás. Esküszöm, megkönnyebbülés. Hatalmas erők mozognak, kipróbálom, fájás nélkül nem megy, fájás alatt viszont muszáj. Nem tudom milyen lehet az, amikor valakit ebben irányítanak, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne működjek ezekkel az erőkkel együtt. A saját akaratlagos munkám eltörpül ezek mellett az erők mellett, mint az elefánt meg a kisegér a viccben. Érzem a kezed a tarkóm alatt és hamarabb tudod, mint én, hogy mikor jön a következő fájás és mikor kell emelni a fejemet. Sosem emeled túl korán, de sosem érzem a fejem súlyát, oda nem kell az izommunka, dolgozol helyettem. Minden erőmet küldhetem oda, ahova kell. A lábamnak támasztékot keresek, kalimpálok a levegőben, megtalálom Ujvári vállát. Csak annyit érzek, hogy megtámasztja. Pici, apró, láthatatlan mozdulat, de itt lett tökéletes a bizalmam. Mert végig ott volt, hogy mégis orvos, mégis férfi és láttam én már ilyet. És mennyire pofára estem. Most is itt duruzsolt órákat. A másik lábam Anikó oldalán talál támaszt, ő is megtart, a karjával segít picit. Ez is láthatatlan, apró mozdulat, de mindennél többet jelent. Végigfut az agyamon, hogy amúgy, normális helyzetben nem szoktam ilyen bunkó lenni, de most minden mindegy és jó hogy nem kell kérni, nem kell magyarázkodni, mindenki érti, mi történik és bízhatok. Tökéletesen megbizonyosodtam róla, hogy a legjobbak vesznek körül, azok vannak itt, akiknek itt kell lenniük. A legjobb csapat fogadja a babánkat. Ádám egy ideig a kezemet fogja, de mindig elakad az infúzió, ahogy hátrahajtom a kezem, kérik, hogy másképp tartsam, ajánlják, hogy a lábam alá tegyem. Kipróbálom, könnyebb így a helyzet. De valahol hozzámér Ádám és ez jó. Itt van, érzem, és most mindennél fontosabb, hogy a legjobban használjam az erőimet, de érzem a melegét, ez erőt ad. Azzal, hogy magamat fogom, bezártam egy áramkört. Nem hiszek az ilyen energiaguruknak, de most valami működik és nem érdekel, hogy miért.
Egyszer csak Ujvárinak úgy válaszol csendben Anikó, hogy „pillanat, csak szétrúgja az oldalamat”. Akkor eszméltem rá, hogy minden erőmmel toltam el őt a lábammal, miközben ő sikeresen védte a gátamat, így némi pironkodás közepette változtattunk valamit és reméltem, hogy szegény Anikónak nem okoztam nyolc napon túl gyógyuló sérülést.
Igazból már nem is fáj a kitolás, egy valamivel küszködök és az a levegő. Hallom a biztatást, hogy rendben, még, még, még… elfogy a levegőm és a levegővétel alatt nem tudok nyomni. Újabb tanácsot kapok, ne engedjem ki a levegőt a torkomon, zárjam el és minden energiámat toljam lefelé. Eszembe jut a Danonos anyuka. (Azért Danonos, mert elmesélte, hogy ő volt ám szűrésen, arra nem sajnált sem időt, sem pénzt, mert nagyon félt a Danon kórtól, ugye mi is voltunk?) Egyszerű, nagyon egyszerű lélek, hányattatott sorssal, aki a pomázi HÉV megálló büféjében megosztotta velem és kismama barátnőjével a tudását, amit ő is az anyósától tanult. Gergő születése után fájt, hogy én még idáig el sem jutottam, hát most kérem szépen diplomás embertő ugyanazt hallom, mint attól az egyszerű lánytól, aki minden butasága ellenére, míves, ősi tudással rendelkezett. És megköszöntem neki.
Az akadémikus és a tapasztalati tudás itt találkozott, sikeres volt, végre nem csúszik vissza Gerda, ott marad és a következő nyomás már előnyösebb helyről indulhat, előre hallom, hogy most égni fog a gát, szinte abban a pillanatban ég is, így nem ijedek meg, igazából nem fáj, csak érzem, már minden mindegy, már csak ő számít, már mindjárt itt van. Hallom, hogy mindenki örvendezik, hogy már látszik a feje, „kis kopasz”. Végiggondolom, hogy hát milyen legyen, mindenki az volt a családban, én egészen egy éves koromig. Kétszer is hallom, hogy már megérinthetem, de én a gondolattól is riadok vagyok, néprajzosként tudom mi a határ, a határon levés, ott minden a feje tetején áll, semmi nem igaz, démonok járta hely, ott bármi megtörténhet, de az egyszerű halandónak ez ritkán kedvez, ott nincsenek szabályok, én nem kísértem a sorsot, inkább bele sem gondolok, hogy két világ között van az én babám. Még egy vagy két fájás és meghallom, „jaj, mennyi haja van!”. Csúnya gondolatom támad, de csak viccesen csúnya: Ezek hülyék, azért ezt el lehet dönteni, nem? Csak nincs két feje! Újabb tolófájás, egy, talán kettő és 16:55 perckor megszületett Polgárdi Anna Gerda, az én kicsi babám.
Velem szembe, és később megértettem, hogy rajtam kívül ott mindenkinek tiszta volt a tudata, csak a kicsi lány megtréfálta őket azzal, hogy nem a buksijának tetejét dugta előre, hanem magasan tartva fitos orrocskáját, homlokkal előre érkezett. Mint afféle királynő. Ő, kérem szépen, nem hajtja le a fejét még a születés csodája előtt sem, ő még ebben a helyzetben is magasan hordja az orrát.
Mikor először megláttam, még csúszott ki, azonnal csupasz mellkasra kaptam. Emlékeim szerint annyit mondtam: Nem hiszem el! De tudom, hogy te is és Ádám is emlékszik rá, hogy folyamatosan beszéltem. Biztos igazatok van, nekem arról semmi emlékem nem maradt. Csak a lányom illata, akiről akkor még az sem volt fontos, hogy lány. Azt csak később kérdeztem meg, mikor mellre raktuk. A babánk volt, aki megszületett természetes úton, a segítségetekkel. És ezért nem tudok elég hálás lenni. Ádám sírt, te betakartál minket a vörös hordozókendőmmel és valahogy csoda volt minden. Persze még jött a lepény, a betapintás, a varrás, akkor még morcos voltam amiatt, hogy nem pihenhetek, de igazából ezek nem is említésre való dolgok. Kegyetlenül fáradt voltam, soha nem éreztem még ilyen fáradtságot. Leírhatatlan, elmondhatatlan. De utána még órákig nem tudtam aludni, mert boldog voltam. És fantasztikus volt a szülőszobán felállni, aztán a kocsikázás után (amit hihetetlenül élveztem) elmenni zuhanyozni, kis támogatással, de saját lábon és utána együtt aludni a babámmal. Jó, nem sokat tudtam aludni, de fantasztikus volt ölelgetni, puszilgatni, mindenféle háborgatás nélkül, csak simán, boldogan vele lenni.
Köszönöm!