Gellért fiam császárral született két és fél éve. Vele egyáltalán nem vajúdtam, valamikor a homályosan meghatározott, sokszor eltologatott terminus környékén egy CTG és az azt követő flowmetria olyan értékeket mutatott, ami jelezte, nem jó neki már bent. Indítani próbáltak burokrepesztéssel (az sem sikerült), majd mivel a méhszáj szinte teljesen zárt volt, egyáltalán nem tágultam, a baba nagyon fent volt, a CTG pedig egyre romlott, úgy döntöttek, császármetszéssel kiszedik őt. Bár a mai napig indokoltnak tartom a császárt, lelkileg nagyon megszenvedtem, ami történt. Sára születéséig nem értettem, miért ír valaki szüléstörténetet. Persze, mert nem éltem át, hogy milyen jó szülni. Most már értem, és én is megírom a miénket.
Az ultrahang alapján január 4-re vártuk Sárát. (Vagyis akkor még Esztert/Lórántot, mert ha aznap megszületik, Apának nem lett volna ideje meggondolni magát a lánynév tekintetében, de ez egy másik történet.) A megelőző császár miatt jobban készültünk a szülésre, mint az elsőre, nagyon-nagyon meg akartam tapasztalni, hogy milyen szülni, meg akartam adni a babámnak a lehetőséget, hogy normál úton szülessen meg. Szerencsénkre még a várandósság egész elején megtaláltam Andit, a dúlámat. Abban is biztos voltam, hogy szeretném, ha a férjem is ott lenne, főleg emiatt esett a választás a János kórházra, mert ott beengednek két kísérőt a szüléshez. Választottam még szülésznőt (némi internetes kutakodás alapján), orvost viszont nem, mert ez Gellérttel is jobb volt így. A terv az volt, hogy semmiképpen sem megyünk be túl korán a kórházba, hanem csak akkor, amikor már normálisan elindult a folyamat, van pár centi tágulás, nehogy a túl sok beavatkozás miatt legyen a vége ismét császár.
Január 8-án kedden a CTG olyan rendszeres fájásokat mutatott, hogy a szülésznő megvizsgáltatott az ügyeletes orvossal, hogy nem indult-e be a szülés. Ezeket én még alig éreztem, éppen csak feszülgetett, a doki is azt mondta, ezek még csak jóslók. Napközben ezek folytatódtak, kissé erősödtek. Szerdán hajnalban olyan erősek lettek, hogy már nem tudtam aludni tőlük, jöttek 5-7 percenként. Fel is hívtam Andit hajnal 5-kor. Megbeszéltük, hogy még pihenek, ezek valószínűleg még jóslók. Szerdán jöttek-mentek ezek a jóslók. Azért elmentem még jógázni, azt reméltem, hogy talán az segít, hogy valódi fájásaim legyenek, és tényleg elinduljon a folyamat. Este madártejet készítettem (Andinak J), közben igencsak meg kellett állnom időnként. Megkértem apukámat, hogy csütörtök reggel, ha előbb nem szólunk, vigye el magukhoz Gellértet, mert tuti lesz itt már valami. Éjjel hol aludtam, hol nem, a fájásokat figyeltem; volt, hogy egy fájás közepén ébredtem, az nagyon rossz volt. Reggelre megint ritkultak és rendszertelenebbek lettek a fájások, én pedig azon gondolkoztam, hogy ha ezek még csak jóslók, akkor én nem fogom kibírni a szülést. Azt gondoltam, amint Gellértet biztonságban tudom már, meg fog indulni a vajúdás végre, de nem így lett. Csütörtökön napközben órákra elmúltak a fájások, pedig besötétítettem, a jógás zenét hallgattam, szegény Marcira ráparancsoltam, hogy ne dolgozzon, hagyja ott a számítógépet! Nagyon türelmetlen voltam, elegem volt, hogy napok óta ez megy, és mégsem indul meg valójában a folyamat. Jobban fájt annál, hogy jósló legyen (persze azt sem tudtam, mit kellene jóslónak éreznem, Gellérttel az sem volt soha…), de nem lett rendszeres. Este átjött Andi, aki nyugtatott, fahéjat párologtatott, vajúdóolajjal kenegetett és figyelte a fájásokat, amik még mindig rendszertelenek voltak. Közben rizikóztunk egyet, majd Andi a sötét szobában relaxáltatott, egy kendőt húzogatott rajtam nagyon lassan. Olyan volt, mintha autómosóban én lennék az autó, születés-élménynek is hatott. A fájások rendszertelenek maradtak, Andi hazament, és én egyre jobban szorongtam a másnap gondolatától is, mert aznap, egy héttel a terminus után kellett menni bemutatásra. Megbeszéltük Andival, hogy ő is jön velünk.
Másnap a CTG után, fél 12-kor a vizsgáló előtt ültünk mindhárman, Marci, Andi, és én. Vártuk, hogy összegyűljön a dokicsapat, amikor egyszer csak… „Valami folyik… De SOK… És pukkant is.”- szólaltam meg. Sára baba tudta, mikor kell szétrúgni a berendezést odabent, hogy megússzuk ezt a szükségtelen kellemetlenséget. Andi gyorsan beterelt engem a (férfi) wc-be, ahol szembesültünk vele, hogy a magzatvíz bizony meconiumos. L Én biztosra vettem, hogy már tolnak is a műtőbe, Andi nyugtatott, és mondta, hogy hívjam fel a szülésznőt, kérdezzem meg, mi a teendő, és hogyan kaphatok esélyt szülni. A szülésznő megnyugtatott: ha a baba szívhangja rendben van, nem fognak azonnal császározni, menjek csak fel a szülőszobára, de ő nem jön, aznap este van a fia szalagavatója. Andi időközben kizavart egy férfit a wc-ből 😉 , majd mi is kijöttünk, a dokicsapattal közöltük, hogy elfolyt a magzatvíz, egy doki pedig közölte velünk, hogy én innen haza egyébként sem mentem volna, mert a megelőző császár miatt nem járhattam volna otthonról naponta CTG-re, hanem befektettek volna. Úgy látszik, Sára nálunk is bölcsebb volt, mert mi ezt eddig nem így tudtuk.
A szülőszobán rám kötötték a CTG-t, ami azon nyomban gyönyörű, rendszeres, igazi fájásokat mutatott. Éreztem is, hogy ezek másmilyenek, mint az eddigiek. Valójában nem voltak erősebbek, mint a korábbi „jóslók”, csak (nem tudom megmondani, miben) más érzet volt. A baba szívhangja nem volt túl jó, de Andi nyugtatott, biztatott, hogy beszéljek a babámmal, nyugtassam meg őt is. Ahogy nekem sikerült megnyugodni, úgy javult a szívhang is. Közben vért vettek tőlem (hátha mégis császár lesz…), kitöltötték a még hiányzó papírokat, és amikor nem kérdeztek semmit, igyekeztem a fájásokra figyelni, és lefelé kilélegezni, amit itthon kitapasztaltam már a három nap jóslózás alatt. Örültem a hullámoknak, mert tudtam, hogy segítenek nekem, valójában napok-hetek óta ezeket vártam. Jó hosszan rajtam volt a CTG, majd megvizsgált az ügyeletes orvos. Bő 3 ujjnyira voltam kitágulva, egy újabb megkönnyebbülés volt, amikor ezt meghallottam. Ezek szerint ezek hatékony fájások, pedig egész jól elvagyok velük – gondoltam. Bemehettünk végre a szülőszobára, ott a CTG miatt eléggé behatároltak voltak a lehetőségek, de végül is elégedett voltam a labdán ücsörgéssel. Szerencsére teljesen sikerült figyelmen kívül hagyni a gépet, és csak a hullámokra figyelni. A CTG tappancsa minden összehúzódásnál leesett a hasamról, időnként jött a szülésznő megigazítani. A szülőszobai magnó nem tudta lejátszani a jógán gyakran hallgatott zenémet, még szerencse, hogy vittem lejátszót, így – ha mindenki nem is, de legalább én – tudtam hallgatni a zenét. Nagyon jól le is lazított, sikerült befelé figyelnem. Egy idő után eszembe jutott, hogy kezet szeretnék mosni. (Mert két wc-t is megjártam, és elmaradt a kézmosás a nagy izgalomban. Hogy fogom így megfogni a babámat?) Kézmosás közben viszont megint esett a baba szívhangja, mondták, hogy üljek vissza a labdára. Itt már kezdtek erősödni a hullámok (ezt mintha utólag el is felejtettem volna, megszépült), Marci a hátam mögé állt és a hasának támasztottam a fejem, fogta a homlokom, Andi pedig forró vízzel borogatta a derekam, ezek nagyon jól estek. Egy idő után a szülésznő mondta, hogy feküdjek az ágyra, megvizsgál, hogy hogyan állunk. A baba már nagyon akart volna jönni kifelé, de a méhszáj még nem simult el teljesen, volt egy kis pereme. Infúzióban adtak Nospát, hogy az segítsen, aztán kaptam oxitocint is a tolók erősítésére. Hamar jöttek már a tolók, de mondták, hogy még ne nyomjak. Közben valamikor Andi kétszer is kérdezte, hogy úgy maradok-e fekve, de úgy maradtam. Egyrészt azért, mert azt mondták, villámgyorsan ki fog jönni a baba, és gondoltam, ha lassítani kell, akkor jobb lesz fekve, másrészt meg már minden mindegy volt. Persze, lett rutin gátmetszés is, mert nem sikerült a „gátvédelem” úgy, hogy v-alakban feküdtem, csípőm és hátam megemelve. (Utólag megbántam, hogy nem próbáltam meg valami normálisabb pózt, de majd legközelebb…) Egy idő után már nem sikerült nem nyomni, úgyhogy nyomtam. Egy fájásra általában kétszer sikerült nyomni, közben a szülésznő és a doki biztatott. Már látták a fejét, mondták, hogy sok haja van, fogjam meg, ha akarom. Hamarosan kibújt a feje, majd éreztem, hogy kicsusszan, és láttam őt. 14.21-kor megszületett Sára J SIKERÜLT!
A szülés hatalmas élmény volt, azt éreztem, azon nyomban nekiállnék újra. A betapintás elviselhető volt, a varrás szörnyű. Éppen egy órán át tartottak az utómunkálatok, az aranyórát így elszalasztottuk, de én ennek ellenére nagyon elégedett vagyok. Sárával sikerült megismerkedni a szülőszobán, nagyon ügyesen szopizott, és mi voltunk ott vele, nem gépek és banyák.
Marcinak pedig már mondtam, hogy szeretnék még babát, szeretnék még szülni.
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített abban, hogy megvalósuljon az álmom. Marcinak, akivel százszor is átbeszélhettem minden gondolatom, kétségem a szüléssel kapcsolatban. Szüleimnek, akiknél biztonságban tudhattam Gellértet, és akik bár jobban izgultak és féltek, mint én, ezt megpróbálták nem mutatni nekem. És nem utolsó sorban Andinak, aki a szülés előtt, közben és után is nagyon sok támogatást nyújtott. Mindannyian kellettek ahhoz, hogy sikerüljön a VBAC, és úgy élhessem meg, hogy szülni nagyon jó.