Andival mi már jóval azelőtt ismertük egymást, hogy terhes lettem Katával. Ha ő nincs, valószínűleg másodjára sem tapasztalom meg, mennyit számít egy dúla jelenléte. Örökké hálás leszek neki!
2013. júniusában lett pozitív a terhességi teszt. Előtte Andi végigasszisztálta, hogyan reménykedem és csalódom hónapról hónapra, hogyan esem kétségbe, mikor egy sikeresnek tűnő hónap után vérezni kezdek, majd pár nap elteltével az orvos közli: nem lát terhességet. Andi folyamatosan tartotta bennem a lelket, minden kérdésemre válaszolt, elkísért a nőgyógyászhoz. Utána velem örült, mikor az esélytelenek nyugalmával elvégzett teszt két csíkos lett.
Az első szülésem, bár akkor, ott nem éltem meg rosszul, az idő múlásával egyre több kérdést és kétséget ébresztett bennem. Ezúttal szerettem volna a lehető legtermészetesebb módon világra hozni a babámat, és mivel az otthonszülést elvetettük a körülmények miatt, a Szent István Kórház tűnt a legjobb választásnak (Matyit, a fiamat, a Margit Kórházban szültem). Kacifántos előzmények után, de végül lett választott szülésznőm. Hálával tartozom neki is – és minden jelenlévőnek – amiért hagyták, hogy a maga tempójában folyjanak az események.
2014. március 7.-én este kezdtem vajúdni. A férjem zenélt, Andi egy másik kismamájának pedig elfolyt a magzatvize. Úgy tűnt, semmi nem úgy alakul, ahogyan képzeltem, el is voltam keseredve kissé. Andival folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, de az erős koncentráció ellenére sem sűrűsödtek a fájások, így elvonultam aludni. Illetve csak próbáltam aludni. Éjjel egy órakor már telefonáltam neki, mert visszatértek a kontrakciók.
Jött Andi a kis felszerelésével, mosolyogva, indulásra készen, végül azonban nem csináltunk mást egész éjszaka, csak vártunk, és egy telefonos alkalmazás segítségével mértük az időt. Pihenni is próbáltunk persze, nem sok sikerrel.
Reggel megérkezett a már majdnem kétszeres apuka is. Elküldtük aludni. Andi is elbúcsúzott, kérte hívjam, ha valami változás történik. Utólag elmondta, számított rá – ismerve engem – hogy ettől beindul a folyamat. Valóban, szinte abban a pillanatban, hogy ő kilépett az ajtón, az órák óta tartó 10 perces fájások 5 percesre váltottak. Felgyorsultak az események. Riasztottam Andit, és ébresztettem a férjemet, aki másfél órás alvás után alig tért magához. Nem is mert beülni az autóba, egy barátját kérte meg, hogy vigyen el bennünket. 10 órára a kórházban voltunk, 6 centis méhszájjal érkeztem meg a tettek színhelyére J Óriási kő esett le a szívemről, tudtam, célegyenesben vagyunk.
Gyakorlatilag üres volt az osztály, így gond nélkül elfoglalhattuk az alternatív szobát. Andi rögtön engedni kezdte a vizet, én beszálltam a kádba, és ki sem jöttem onnan, míg Kata meg nem született. Így néztek szívhangot, repesztettek burkot. Az ügyeletes orvosnak eszébe sem jutott macerálni engem, mindössze a finisben volt jelen, akkor is csak visszafogottan drukkolt, bíztatott. A szülésznő úgy csinálta végig a gátvédelmet, hogy közben nem ért hozzám egy ujjal sem, csak adta az instrukciókat.
A kitolásig abszolút társasági ember voltam, beszélgettünk, nevetgéltünk Andival, csak akkor csöndesedtük el, mikor a fájások jöttek. Ilyenkor tudtam befelé figyelni, koncentrálni, lazulni. Csodálatos érzés volt vízben szülni! 13óra 1 perckor, 3 óra leforgása alatt látta meg Kata a napvilágot. Békében, nyugalomban, szeretetben.
A beszámoló elején már írtam, milyen hálás vagyok Andinak. Talán nem is tudja, mennyit számított, mennyi erőt és önbizalmat adott nekem a puszta jelenléte. A határozottsága. A jókedve. Az, hogy finoman, tukmálás és szájbarágás nélkül, de terelgetett engem azon az úton, amin egyedül talán nem lett volna elég bátorságom végigmenni. Természetes, háborítatlan szülésre vágytam. Megvalósult. Hiába mondja Andi, hogy ez az én érdemem: ő is kellett a sikerhez! KÖSZÖNÖM!
