Eredetileg úgy szerettem volna, hogy a fiúkra (első 2 gyermekünk, ikrek) való készülődésünkkel indul Panka története. Aztán ahogy megláttam, mennyire hosszú már ez is, a hosszabb történet valószínűleg máskor készül el, külön. Mindenképp meg szeretném írni, mert onnantól követve látható igazán az utunk, a miértek. A fiúk és a nagylány császáros születésének köszönhetem, hogy ekkora utat jártam be a lelkemmel, megismertem magam, a vágyaim, képességeim, akaratom, óriási utat jártunk be Gy-val, lett sokkal, de sokkal meghittem, szebb, mélyebb a házasságunk, a kapcsolatunk, hihetetlen fejlődések mentek végbe benne, bennünk, közöttünk. Na de akkor most Panka története

Minden gyermek egy csoda, mi ezt abszolút így érezzük. Panki is az, már a legelejétől kezdve. Volt egy almányi cisztám, sűrű bennékű, felszívódása orvosilag kizárt, 12 hetes terhesen már beinfúziózva, műtős hálóingbe döntöttek úgy felőlem, hogy mégsem szívják le, mert elvetélnék (SOTE 2). Ekkor már a 6. prof is megvizsgált és hüledezett. Elegem lett belőlük, s nem mentem több vizsgálódásra, s megnyugodtam, nem lesz semmi baj. Közben bárányhimlősek lettek a gyerekek, én még nem voltam legalábbis pöttyös sosem, iszonyat heteket izgultunk végig. Aztán a 25. héten vesegörcsöm volt, méhösszehúzódásokat generált, mentővel vittek kórházba, de 1 éjjel alatt leállt a dolog. Nagyon korán fájdalmas keményedéseim voltak, de ez a baba nagyon élni akart, nagyon jönni akart, így velünk maradt, és rengeteg erőt adott már akkor kicsiny életével. Talán nem véletlen, hogy december 24-én, Jézussal egy napon érkezett hozzánk.

Vasárnap délelőtt kezdődött. A fürdőszobából szóltam ki Gy-nak, hogy ma kihagyom a szentmisét. Nyomott, feszített odalenn valami, de nagyon. Mintha valami ki akarna jönni, de nem találja a kijáratot. Gy. fülig érő szájjal puszit nyomott a homlokomra, s izgatottan útnak indult a Hármunkkal. Üldögéltem sziszegve, nyögdécselve vagy 20 percet, vártam, hogy múljon a feszítés. Aztán elmúlt, s megint jött, aztán az is elmúlt. Fura volt, ilyent nem olvastam a szakirodalomban. Nem rendszeresen, de aznap már voltak összehúzódások. Volt, hogy 10 percenként jöttek, 5-6 egymás után, majd pár óráig semmi. Teltek, múltak az órák, én izgultam, ez AZ-e már, vagy sem. Gy. biztos volt benne, hogy igen, s biztatott, hogy hajrá, jó lesz. Teljes harmóniában voltunk, mikor fájt, már akkor is nagyon erősen fájt, csak rövid ideig tartott. Éjjel is így zajlott, majd hétfőn egyre rövidebbek voltak a szünetek, délután már óramű pontossággal jöttek a 10 percesek, ekkor még nevetve, de csak elvonulva, térdelve, guggolva bírtam. Elkészítettük a szentestére szánt salátákat, este sütöttünk még egy sütit. Gondolkodtunk, mi legyen, mert néha be-becsúszott egy 7 perces is. Kezdtem nem nevetni. Csak kilihegni tudtam, aztán 10 óra körül leálltak, én meg elkezdtem bőgni, hogy akkor ez nem is AZ (volt). Férjem nem így gondolta. Készített egy forró vizes, gyertyafényes fürdőt, illatos mécsesekkel, na ettől még inkább bőgni kezdtem, de már más miatt. Beszélgettünk a félhomályban. És újra kezdődött a dolog, de erősebben határozottabban. Ugyanúgy 10-7 percesekkel, és nagyon erősen. Ismét a mosdó lett a társam, kb. fel sem bírtam állni onnan. Na, ekkor kissé már értelmetlenül beszéltem, fura volt, azt hittem 10 percesekkel még jobban magánál van az ember, na meg hogy nem ennyire erősek azok. Ekkor már tudtam, hogy igen, ez AZ. Gy. hívta drága dúlánkat, akivel én már nem tudtam beszélni. Döntenem kellett, ide jöjjön, vagy a kórházban találkozunk. Nem volt terv, hogy hova jöjjön, szegény, pedig sokszor kérdezte a várandósság alatt, de képtelen voltam tervezni. Elindult, bár még nem tudta hova. Nem tudom, hogy sikerült döntenem, mert csak utólag tudom, hogy csak ez volt a helyes út, máshogy esélyünk sem lett volna szülni.1:30-nál jártunk, keresztanyám – és kicsit később – drága dúlánk is megérkezett. És a folyamat leállt. Mármint megtorpant. Újra. Nekikeseredtem. Ééés 20 perc múlva újra jöttek, újra nagyon erős 10 percesekkel, melyek úgy hajnali 6 órától kezdve kezdtek csak rövidülni. Mindeközben ezer és egy forró vizes borogatást kaptam, keresztcsontnyomással, illóolajokkal, férj ölelgetéssel, néha viccelődve, teljesen pozitívan, békében, nyugalomban, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy én a rettegett 2 hegemmel, a korábban orvosmán férjemmel, a 3 elég kis gyerkőcömmel itthon vajúdok. Amúgy meg nem az? De, ez lenne a természetes, szerintem, másnak is! Néha ágyban, néha térdelve, négykézláb vártam a fájásokat. Olvastam sodrásról, hullámról, nyíló virágról, de képtelen vagyok így fogalmazni, mert talán az indulásnál, vasárnap tudtam így gondolni a fájásokra, onnantól kezdve csak a végüket vártam. Lehet, könnyebb lett volna nem ennyire küzdeni ellenük, de nem ment máshogy, pedig míg tudtam, mondogattam én a nyíló virágot, de gyorsan rájöttem, nem megy. Volt, hogy csak én voltam ébren a házban. Nem zavart, sőt, néha jó volt „egyedül” lenni. Nyákdugó ekkortájt távozott, nem volt teljesen egyértelmű a dolog, talán csak egy része jelentkezett ekkor. Már jöttek a hangok, talán könnyebb volt úgy. Hajnalodott, csak nem rövidültek az időközök, de nagyon erősek voltak, és szerintem hosszúak az összehúzódások. Andi már az elején látta, hogy nagyon erősek, mindig pihenni invitált az ágyba, de elviselhetetlen volt ott, így amikor lehetett(vicces azért az összehúzódások közti 6-7 percben aludni akarni), térdelésből, guggolásból az ágyra hajtottam a fejem, s pihentem. Gyengültem, éreztem. Ekkor Andi kimondta a „megváltást”. Illóolajos forrófürdőzni indultam drága dúlánkkal. Na, ezután felgyorsultak az események. Leültem az ágyunkra és zutty, mindent elborított a magzatvíz. Tiszta volt, huh. Ekkor már nagyon rövidek lettek a fájások közti idők, ekkor éreztem, hogy menjenek a gyerekek el, jöttek a hangok is, erősebben, hangosabban. Indulunk. Ekkor már nem tudtam kontrollálni kicsit sem, mi történik. Térdelve a hátsó üléseken végtelennek tűnt a 40 perces út, ami most csak 30 perc volt. Tolók jöttek, nagyon fájt. Sírva kértem, hogy legyen vége, ne akarom tovább, legyen császár. Közben visszaraktam életemben először kiakadt állkapcsomat, vicces volt. Éreztük a fejet a tenyerünkkel. (Nem tudom, hogy, ez is rejtély marad, de visszament) Andi beszélt hozzám, teljesen ökörségeket (bocs Andi) csak, hogy ne toljak. Nem éreztem, hogy akarnék, talán csak mikor megláttam a kórházat. Útközben a kocsiból szólt Andi a szülésznőnknek, a doktornak. Nagyjából egyszerre értünk be, az orvosunk fogadott hordággyal, utcai ruhában, ő tolt fel a szülőszobára, annyira jó volt, megnyugtató a jelenléte. (Bár akkor sem izgultam.) Na, eddig volt szép a történet, legalábbis olyan, mint amilyent álmodtunk, amiről beszélgettünk Gy-val. Meleg, meghitt, támogató. Egy percig nem aggódtam, féltem, mert Andi is Gy. is nyugodtak voltak, végig. Ha erre a majdnem 2 napra gondolok vissza, egy otthonszülést látok, én, aki a mamami előtt – igaz, nem is úgy képzeltem el az otthonszülést, ahogy valójában van/lehet, hanem elég ferdén –  még a gondolatától is irtóztam. Titkon vágytam rá, mármint lebegett előttem egy kép, gyakran, hogy itthon, a gyerekszoba szőnyegén vagy a nappaliban születik meg a babánk. Gyerek sosem volt a képzetben, mármint őt nem láttam sosem, így utólag azt mondom, a vajúdást terveztem így tudat alatt. Aztán kicsit vicc szinten, kicsit komolyabban, de az autóban szülés is felmerült bennem. És tessék, a képzetem nem tévedett sokat, teljesen bejött, pedig a legőszintébben mondom, írom, hogy SEMMILYEN terv nem volt. Otthonszüléstől lássuk be, tartottam, csak itt van a heg mumus, szülés pedig a 2 hegemmel itthon lehetetlen, mármint szaksegítséggel. Anélkül meg nem vállaltuk volna, semmiképp.

A szülőszobán, annak ellenére, hogy volt szülésznőm, az orvosom (csak épp átöltöztek), a szülőszoba vezetője közölte, hogy császár. Jött vagy 2-3 orvos, szülésznő, nem tudom kik,  közülük ketten biztosan belém nyúltak, s megállapították arról a gyerekről, akinek 4 órája a gyomron tájékán ki lehetett tapogatni a lábszárcsontjait, hogy faros, császár. Nem pánikoltam, de ha nem összefüggő fájásaim lettek volna, elküldtem volna az anyjukba. Persze azt is mondták, annak ellenére, hogy ki van írva a folyosón egy plakáton, hogy 2-en lehetnek benn a szülőnővel, hogy döntsek, férjem vagy a dúla. Megérkezett a dokim, a szülésznőm is, ők is megnéztek, ők nem mondták, hogy faros. Átdobott valaki végre a szülőágyra, ennyit az alterságról, de bevallom, annak ellenére, hogy azt mondtam már 7 éve először, hogy na, azt sose, bejött. A dokim mindent bedobott szerintem, amit csak lehetett az ügy érdekében, s én mindent elfogadtam. Mármint ott, akkor úgysem tudtam megszólalni sem szinte, úgy kínlódtam, de utólag sem okolom egyik beavatkozás miatt sem.

A baba, akinek a kocsiban éreztük a fejét, most visszament, a méhszáj is logikusan nem volt teljesen nyitott. Kaptam 5 csepp oxit, amitől tényleg alig elviselhető állapotba kerültem. Közben volt méhszáj elsimítás, iszonyat volt, mert folyamatosan fájásaim voltak, de mint utólag kiderült, a hátra hajló méhszájam abszolút nem akart lejjebb/előrébb jönni. Tolási ingerem nem volt (akkor), egyszer csak mégis jött az utasítás, nyomjak. Fel sem fogtam, nyomtam én, ahogy bírtam, de nem volt elég. Kívülről is kaptam segítséget, 2 kézzel próbáltam lerángatni magamról a dokim karjait, pedig tudtam, amennyire magamnál voltam, hogy segít. Csak előzőleg, a 2.császárnál kb. halál közeli „élményem” volt, egy hasonló belekönyökléstől. Mármint ez nem az volt, felkarral segített, de azért az sem volt túl lájtos. Még csaknem 3 év távlatából, jelen várandósságom alatt is sokszor előjött, borzalmas emlékként. Szóval nyomtam, de éreztem, hogy nem megy sokáig. Szörnyű volt, hogy egyszerűen nem volt levegővételnyi szünet sem, mert tényleg folyamatosan fájt. Nem volt időm, lehetőségem erőt venni egy toláshoz. Nem tudom hányat nyomtam, egyszer csak azt mondta Andi, hogy mindjárt kinn a feje. Nem éreztem sem azt, hogy halad lefelé, sem azt, hogy kinn van a feje. Mondták, hogy most nyomjak, mert kinn a feje, ezt csak utólag fogtam fel, ekkor jött a könyöklés. Ezután újra nyomtam, talán kettőt, és kinn volt. Lilácskán, nem sírt, szuszogva szörcsögött. Elvitték, légcső, orrleszívás után sírt, üvöltött. Az arctartás miatt ödémás pofijú, a belémnyúlkálások miatt harcsaszájú (a szájába nyúlkáltak mind, akik azt hitték faros, s a punciját hitték a szájának), 4220 g-os,53 cm-es kicsi lányunk. Gy. sírt, aztán Andi és a baba is sírt, a csapat többi tagját nem figyeltem, csak én néztem rideg, üres tekintettel hol Gy.ra, hol Andira. Nem emlékszem miket mondtak akkor. Gy. vele ment fotózni nem engedték, mondván a vaku árt a szemének Egy képünk, egy 9 perces kép, amin nyoma sincs a kezdeti lilaságnak, és rúgkapál a drágám, ahogy bír. Felöltöztették, közben a lepény is kikerült, amit szintén elfogadtam, mert mind a hosszú és nagyon kemény vajúdás, az oxi, a külső nyomás, az erőtlenségem nem a 2 császáros méhemnek volt kitalálva, gyorsan kellett a megnyugtatás mindannyiunknak, hogy épségben van. Ezután megkaptam Pankit, végül is, ha nem is azonnal, de 10 percesen cicizhetett, s kapva kapott is az alkalmon a drágám. A hegbetapintás, varrás (mert kaptam azt is persze, de szerintem elég lájtosat) alatt rajtam volt Panki, és én csak próbáltam felfogni, mi történt. Megszületett, s a korábbiakkal ellentétben – három gyerekemnél képtelen voltam egyszer is azt kimondani, hogy szültem – most, őt megszültem. Kimondani kimondom, de nem igazán érzem, így 2,5 hét távlatából sem. Mókás volt egy ilyen esemény után saját lábon lemászni a szülőágyról, s elsétálni egy másik ágyig. Ott voltunk együtt hát nem két órát, csak másfelet, mert jött egy „kedves” nővér, aki egy olyan dumával, hogy nagy baba, s cukrot kell mérnie, elvitte. Én meg odaadtam, mondván ok, elfogadom, hogy szúrni kell. Gy. utánaeredt, fel volt készítve erre a részre, mármint a szülő kussol, egészségügyi dolgozó diktál helyzetre, de nem jött vissza sem Panki, sem Gy. Iszonyat hosszú percek voltak, persze közben mindent befantáziáltam, hogy mik történhettek a kicsivel. Aztán vagy fél óra eltelt, vagy még több, mire Gy. visszajött, persze zokogtam, biztosra vettem, baj van. Közben semmi az égvilágon, pusztán az történt, hogy először lehurrogták, hogy nem mehet a gyerekkel, de ő ment. Aztán rácsapták az ajtót, mondván, nem mehet be, de ő bement. Pankit betették egy kis teknőbe, a többi baba mellé, Gy. meg állt felette, s nézte. A kedves nővér meg nem értette, gondolom, hogy lehet, hogy valami nem úgy történik, ahogy mindig, ahogy máskor. Mikor Gy. számára is biztos lett, hogy Pankival minden rendben, feljött hozzám, merthogy én meg ödémás lettem odalenn, meg szédültem, így kaptam egy kis sós vizet vénásan, így a szülésznőm még figyelgetett plusz 1 órát. Szörnyű volt a kettős érzés, hogy eszemmel tudtam, muszáj kicsit maradnom, mert az osztályon kb. meg is halhatok, a kutya rám sem fog nézni, de a szívemmel közben Pankit akartam magam mellett tudni, s ezt a 2-t sehogy nem tudtam összehozni, mert nem tudtam egyelőre érte menni. A plusz 1 órás várakozás így utólag szintén nem volt véletlen, teljesen őszintén tudtam beszélni végre anyukámmal, akivel persze jó volt megosztani érzéseimet, de nekem kellett győzködni arról, hogy se a lánya, sem az unokája nem akart meghalni. Na, ezt a részét még mindig nem hiszi el, s nagyon nagy kárt tett bennünk az a gyerekorvos, akivel anyu találkozott. Mert ettől a kijelentéstől az egész rokonság nagyon másként látja a történteket, mint ahogyan voltak, s sajnos felém is ezt a téves képet közvetítik, s még akkor is, hogy azok, akik ott voltak, mind tudják, nem erről volt szó, bennem remek kis lelkiismeret-furdalást kezdett el kiváltani olyan dolgok miatt, amik meg sem történtek. S, hogy miért volt ez az extra támadás mindenhonnan? Mert az állt a szülési dokumentációban, hogy otthonszülésből érkezett. Fogadott szülésznővel, orvossal.

A személyzetről még: a szülésznők, orvosok akik érkezésünkkor a szülőszobán nyüzsögtek, dúlva-fúlva, morogva fordultak sarkon, mikor megrökönyödve, számon kérő tekintettel konstatálva megtudták, hogy ott az orvosom, szülésznőm. Az egyik még oda is vágta a szülésznőmnek, hogy emiatt nagyon megütheti ám a bokáját. (Tudni kell, hogy egy hónapja tudtam meg, hogy a szülésznőmet egy tündéri, másik hasonló gondolkodású szülésznővel együtt, aki szintén vagy 35-40 éve bábáskodik, áthelyezték a szülőszobáról egyéb osztályra, az orvosomat meg nemes egyszerűséggel kirúgták a kórházból.) „Szeretetüket” egy percig sem titkolták irányukba, irányunkba. A szülőszoba ügyeletes orvosa, aki ugye érkezésükkor azonnal közölte, hogy császár, aztán meg, hogy faros, szó szerint karba tett kézzel állta végig a szülés 40-45 percét, csak a szike hiányzott a kezéből :-D, s a két műtőssegéd meg az ajtóban állt, talpig beöltözve. A stoppolásom elején még ott volt a fehér köpenyes ördög, s addigra már volt annyi erőm, hogy odakiabáltam neki: Maga volt az, aki ki akarta vágni belőlem a gyerekem?! Remélem nem csak én emlékszem kiabálásra, hanem valóban elért hozzá a mondat! (Amúgy sokkal, de sokkal csúnyábbakat is megérdemelt volna ő is, meg a teljes ügyelet!) És akkor a neonatológus, aki kilépve a szülőszobáról, az amúgy is elég medikális, s túlaggódós anyukámmal közölte, hogy a gyereket újra kellett éleszteni, én meg majdnem meghaltam. 

Végre mehettem, s valahogy lent az osztályon eszükbe jutott, hogy kihozzák Pankit. Onnantól kezdve ismerkedünk egymással, próbáljuk együtt feldolgozni amit kell, és együtt örülni azoknak a szépségeknek, amik történtek velünk.