Mit is mondhatnék Andiról? Hogyan lehet megfogalmazni mindazt, amit kaptam tőle? Sokáig halogattam, hogy leírjam, mert félek a szavak nem írják majd le azt, amit szeretnék.
Még csak az elhatározás volt meg, mikor megkerestem. Találkoztunk. Aztán mikor fölálltam az asztaltól, már kismamának éreztem magam. Méghozzá olyan kismamának, aki VBAC-ra készül. Úgy beszélt velem, hogy elhittem neki, hogy nekem is sikerülhet. Aztán két hét múlva ő volt az első, akivel férjemen kívül megosztottam, hogy a jelek szerint van miben reménykedni. Újabb két hét múlva már mint „igazolt” kismama jelentkeztem nála.
Az egész várandósságot végigkísérte, nem tolakodott, de jelen volt. És mindig elérhető volt. Kereshettem, ha kételyeim voltak, ha konkrét kérdéseim voltak, de mikor kifárasztottam magam és a 7. hónapban egy este rendszeres görcseim lettek, akkor ő mérte az időt, ő adott tanácsot, és fent maradt addig, míg megnyugtatóan el nem múlt.
Sokat jelentettek a találkozásaink, a beszélgetéseink, jött velem az első tanácsadásra a választott orvosomhoz, elkísért mikor szülésznőt választottam, megismerte a férjemet és a kisfiamat. Jó volt látni, hogy együttműködik velük, hogy csapatban fognak mellettem állni, de mellette családtaggá is vált.
Aztán sűrűsödtek a hívások, a beszélgetések, egyre nehezebb volt elviselni a kételyeket, a félelmeket, de mindig volt valami, amivel meg tudott nyugtatni.
Végül elérkezett az az idő, mikor órák óta tartó rendszeresen jelentkező fájásokkal hívhattam fel. A hangomból tudta, hogy még van időnk, míg odaért, addig sem éreztem magam egyedül. Aztán megérkezett és jó volt átöleli, ismerősként köszönteni és együtt örülni. Mindenben segített. Tudta mikor gyújtson gyertyát, mikor engedjen vizet, mikor támasszon, mikor masszírozzon, étellel, itallal kínált. Nem az irányítást vette ki a kezemből, hanem a felesleges gondolkodást. Egyszerűen megteremtett mindent körülöttünk, de hagyta érvényesülni a férjemet is.
Mikor indulni akartam (nem ösztönből, csak a megfelelési kényszeremből, szabálybetartásból), pontosan tudtam, hogy korainak tartja (igaza is volt), de nem ellenkezett, nem ítélkezett, csak jött velem az utamon. Kísért.
Aztán persze hazaküldtek a kórházból. És ő kitartott velünk a következő napon is. Pedig voltak hullámvölgyek rendesen, mikor azt hittem alszik a másik szobában, mérte, hogy hány percenként nyögök föl és akkor jelent meg, mikor szükség volt rá. De akkor is fönt volt, mikor én picit aludtam. Aztán úgy tűnt, ezt még napokig csinálom, így összepakolt, hogy addig hazamegy. Na, erre összekapták magukat a fájások. Máig nem tudom, hogy tényleg menni akart, vagy csak ki kellett zökkentenie, vagy mindkettő, de sikerült, megint ráülhettem a vasútra, ami ugyan lassan haladt, de legalább nem állt. Ismét oda jutottunk, hogy indulhatunk. Még mindig messze voltunk a végétől, de már kaptunk szülőszobát. Otthonosan mozgott benne, segített mindenben, nem is értem, hogy miért ellenzik néhány kórházban a dúlát, mikor annyi mindent megcsinál helyettük. Kikísért, ha menni akartam, mindent elmagyarázott még egyszer, meg akárhányszor, ha kérdeztem, ha kellett takarított utánam, itatott, tartott és visszavonult, haza kellett. A szülésznőmmel tökéletes összhangban voltak. Andiból merítettem az erőt, Anikóból a mérhetetlen nyugalmat és férjem támaszával olyan tökéletes egységet hoztak létre, aminél gömbölyűbb már nem is lehetett volna semmi.
Nem úsztam meg a beavatkozásokat, amik abszolút segítőek voltak, segítségként éltem meg, de ehhez Andi segítsége is kellett. (Csak később tudtam meg, hogy mi volt az a blokk, amin segíteni kellett már medikális eszközökkel is.) Megnyugtatott, hogy minden így lesz jó és igaza is volt. Elérkeztünk az oxitocin segítségével az utolsó 4 órához. Ebben a négy órában valahogy megsokszorozódott. folyamatosan cserélte a borogatást, de vannak emlékeim, hogy tartott, masszírozott, közben zenét kapcsolt, a csípő nyomásával segítette a tágulást, volt, hogy a homlokával támasztott a derekamat és én csak szívtam belőle az erőt. Ha mozogtam tette-vette a zsinórokat körülöttem, így olyan volt, mintha nem is lennének, mintha természetesen vajúdnék otthon. Valahogy elvette a kórház „szagát”. És milyen jól esett minden érintése! Egészen a kitolásig nem is hiányzott nekem senki, csak akkor kezdtem érezni a szülésznő hiányát (aki ott volt, csak nem láttam). A vége felé pedig tolmács is volt, egyszerű szavakkal eljuttatta hozzám a legfontosabb információkat, pl. „most meg kell fordulni”, „becsípődött a méhszáj” és óvatosan, érintve segített, mikor már magamtól a mozgásomat sem tudtam koordinálni. Aztán már csak érzeteim vannak róla. Belül azon gondolkodtam, hogy honnan tudja, hogy mikor, mennyire, meddig kell emelni a fejemet? Nem tudom. A lényeg, hogy tudta. Mintha a részemmé vált volna az utolsó órákban.
Megszületett a kislányom és ő takart be minket a piros kendővel, ő segített mellre tenni, ő adta nekem a homeós bogyókat a szülésznő egyetértésével. Aztán jött velem az osztályra és férjemmel mindent elrendeztek körülöttem.
De azóta is velünk van. Segít az élmények feldolgozásában, a további örömöket és nehézségeket is megoszthatom vele. Megnyugtatott, hogy a szüléssel a dúlaság nem ér véget.
Köszönet neki és a családjának, akik ezt lehetővé teszik.