Minden az első várandósságommal kezdődött négy éve. Akkoriban eszembe sem jutott dúlát fogadni. Sőt, elegendőnek éreztem, hogy egy orvossal és egy szülésznővel vágjak neki a szülőszobának abban a kórházban, amelyikben én is születtem. Azt hittem, ennyi elég. Ismerőseim között rövid felmérést is végeztem a megyeszékhely nagy múltú intézményéről. Vegyes volt a kép, de persze ezzel sem törődtem. Nem szóltak a beszámolók a beszámolók a felesleges orvosi beavatkozásokról, a hitegető orvosokról, a menetrend szerinti „szülesztésről”, felesleges császármetszésekről. Éreznem kellett volna, hogy csak be szeretném biztosítani a saját érzéseimet: nekem ott kell szülnöm, ahol én születtem. Szép elképzelésnek tartottam. De jó lett volna akkor egy dúla!
Persze, voltak azért megérzéseim. Például félidőben. Elbizonytalanodtam: jó helyen, jó kezekben vagyok? Még tanácsot is kértem ismerős anyukáktól. Mondandójukból azt szűrtem le, hogy a huszadik hét után már nem szívesen fogadnak a szülészek új kismamát. Elhittem. Végül a férjemmel megbeszéltük: már nem váltok. Aztán jött a második megérzés két héttel a kiírt időpont előtt. Sírva jöttem ki a doktornő rendeléséről, miután lehurrogta a gátvédelem lehetőségére tett felvetésemet és sztómazsákkal fenyegetőzött. Akkor kellett volna (le)lépnem, bár megtettem volna, de akkor is – mint egyébként sokszor más területen is – nem vállaltam fel az érzéseimet.
Tényleg hittem abban, hogy az orvosok azért vannak, hogy segítsenek világra segíteni a kisbabámat. És persze amiért magamat okolhattam: lelkileg nem készültem fel a szülésre. De akkor és abban a helyzetben nem éreztem azt, hogy nekem ez nem sikerülhet. Inkább szerettem volna túl leni rajta. Ez egybevágott az orvosnőm elképzelésével is. Már a huszon ikszedik héttől kezdve emlegette a császármetszés lehetőségét. Utólag viccesnek is nevezhetném a riogatását – ha nem velem történik meg. Mindig azt mondta: túl nagy a gyerek, úgy sem tudom megszülni. A magam 170 centijével és a férjem majd’ kétméteres magasságával nem is számítottunk kétkilós apróságra, végül Örs teljesen átlagos méretekkel (52 centiméter, 3650 gramm) született. A férjemmel nem foglalkoztunk az orvosom riogatásával, tényleg nem gondoltuk volna, hogy csak azért végzi el a műtétet, mert neki úgy kényelmesebb. Ezt igazolta rövid időre az utolsó ultrahang vizsgálatom alkalmával tett kijelentése is, nem sokkal a Nagy Nap előtt: nem lesz óriásbaba, semmi akadály a természetes szülésnek.
Mint már említettem: szerettem volna túl lenni a szülésen: hónapokig az volt a mantrám, hogy gyors, fájdalommentes szülést szeretnék, és egyértelműen tudjam, hogy eljött az időnk. Egyebet nem tettem. Nem jártam szülésfelkészítésre, kismamajógára, nem olvastam a témába vágó szakirodalmat. Úgy gondoltam, ha becsukott szemmel, összeszorított szájjal is, de csak megszületik a kisbabánk. Gyors szülést kívántam, mert rettegek a fájdalomtól. Emiatt persze csak magamat hibáztathatom.
Minden úgy történt, ahogyan elterveztem. Örs egyértelmű jelét adta, hogy felkészült a születésre, elfolyt a magzatvizem. Mivel a szülésznőnk kérése volt, hogy ebben az esetben azonnal irány a kórház, így is tettünk. S hogy gyors volt? Sajnos igen. Hajnali egykor értünk be, a szülésznőm már ott várt. Az orvost nem lehetett elérni. Reggel kilenc körül érkezett meg. Előtte az ügyeletes – aki akkor pechemre éppen az osztályvezető főorvos volt – már bekötötte az oxitocint. Kínok között fetrengtem az ágyon, és megtörtént mindaz, amitől féltem: úgy fájt, hogy majd belehaltam! És mit tett az orvosom, miután megjelent? Emelte az oxitocin cseppszámát, és közölte, hogy nem haladunk, ezért megműt. Minden úgy történt, ahogyan ő elképzelte. Két perccel később már toltak a műtőbe, a szülésznőm még csak megszólalni sem tudott, hogy időt kérjen. A férjem kétségbe esett, még csak elbúcsúzni sem tudott tőlem. A műtétről csak egy érzés maradt meg: ez nem velem történik. Meg persze az orvosom megjegyzése: ne aggódjon anyuka, a babát azonnal felmutatjuk, meglesz a szülés élménye.
Nagyon megviseltek a történtek. Feldolgozni is alig tudtam, holott valahol számítottam rá, hogy a fájdalom úgy is legyőz. Azért reménykedtem benne, hogy az egészségügyi személyzet mellettem lesz, és nem ellenem. Örs születésének körülménye kettőnk kapcsolatára is rányomta a bélyegét. Nem éreztem anyának magam, idegennek éreztem a gyerekemet, hónapokig csak sírtam. Ha más szüléstörténetet mesélt, csendben bólogattam, de belül potyogtam a könnyeim. Készültünk a következő várandósságra. Szinte már a kórházban eldöntöttük a férjemmel, hogy azonnal szeretnénk még egy babát, akit természetes úton hozok világra – egy másik orvosnál. Ebben szerencsére a férjem is támogató volt.
Nehezen indult a babázós időszak. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Kutattam a lehetőségek után, pár héttel Örs születése után egy dúlához is eljutottam, hogy átbeszéljük a történteket, majd egy pszichológushoz is eljutottam. Magamat hibáztattam: ha másképpen döntök, máshogy is alakulhatott volna. Végül – főleg miattam – húztuk, halasztottuk a testvérprojektet. Már nem akartam azonnal gyógyírt a császárra, inkább időt adtam magamnak. Csendben készülgettem. Most sem jártam csoportos császárfeldolgozó csoportokba, soha nem olvastam el egy könyvet sem a természetes szülés témakörben. Inkább a saját nehézségeimet próbáltam leküzdeni, és igyekeztem felkutatni a megfelelő támogató környezetet.
Az első próbálkozástól kezdve sokat vártunk, amíg újra teherbe estem. Nagyon hosszúnak éreztem ez az időszakot (hét hónap) Ekkor már megvolt a választott orvosom, igaz, csak egyszer voltam nála, tudtam, hogy ő lesz a mi emberünk. Az előző rossz tapasztalataimból kiindulva nem ragaszkodtam a női orvoshoz, végül mégis újra egy doktornőt választottam. A férjem rám bízta a döntést, azt mondta, legyen az, akit én szeretnék. Konkrét dúlát még nem kerestem fel, de már tudtam, hogy szeretném, ha velem lenne valaki, aki tudja, mit érzek, mit élek át. Nehéz egy magamfajta zárkózott embernek valakit ennyire közel engednie magához, ezért nem akartam a dúlakérdést elkapkodni. Nehezítette a helyzetemet, hogy a férjem nem érezte át a dúla jelenlétének fontosságát. Nem sürgettem, és erőltettem rá az elképzelésemet, inkább vártam a megfelelő pillanatra, amikor ezt átbeszélhetem vele.
Sok tekintetben nehezebb volt a második várandósságom, mint az első. Az elsőnél a boldog tudatlanságban vártam, hogy mi történik majd velem. Másodjára nyomasztott az előző sikertelensége. Nehéz volt kialakítanom az érzést, hogy bízhatok magamban. Úgy éreztem, a legjobb, amit tehetek, ha támogató emberekkel veszem körül magam. Az orvosom személye ekkor már biztos volt. A szülésznővel is hamar, a tizenhatodik héten találkoztunk. Az egészségügyi személyzet ezzel kipipálva. Minden simán ment – leszámítva az idegeskedést. Azért éreztem, hogy valaki még hiányzik. Elkezdtem a megfelelő dúlát felkutatni. Ebben a kérdésben is csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Fórumokon igyekeztem tájékozódni. Abban minden anyukatársam egyetértett, hogy mindenkinél más személy lehet a befutó, érdemes több dúlával találkozni, míg kiválasztom azt, aki végül a szülésemet kíséri. Nálam végül nem tartott ilyen sokáig a választási procedúra.
Bár teljes szívvel ragaszkodtam az asszonytársi segítőhöz, picit tartottam is tőle. Nem akartam azok közé beállni, akik csak azért fogadnak dúlát, mert trendi, s mivel bennem a dúlaság összekapcsolódott az ősanyaság gondolatával is, nem éreztem, hogy olyasvalakire lenne szükségem, aki majd megmondja, hogy nekem egy fa alatt kellene világra hoznom a kisbabámat. Egy hús-vér segítőre vágytam, aki ott tud segíteni nekem, ahol valóban szükségem van rá. Általában rövid mérlegelés után döntök, s nehezen tágítok az elképzelésemtől. Éppen ezért hálát adok a sorsnak, hogy Andira találtam. Más dúlával nem is akartam találkozni. Onnantól kezdve, hogy bekapcsolódott a várandósságomba, a biztos pontot jelentette számomra. A kismamaság alatt nem ragaszkodtam nagyszámú személyes jelenlétéhez, inkább facebook-on tartottuk a kapcsolatot, és ezen alkalmak biztos és megnyugvó állandóságot jelentettek számomra. Bármikor kérdeztem tőle bármit, azonnal válaszolt. Ha ő „kattintott” rám, az mindig jókor jött. Mindig a rendelkezésemre állt. Többször feltettem magamban a kérdést: talán nem is alszik? Mert előfordult, hogy hajnalban jutott eszembe valami, és gyorsan megírtam neki, el ne felejtsem, erre meglepetésemre azonnal jött válasz.
Közelgett a szülés időpontja. Magamhoz képest igyekeztem higgadtságot magamra erőltetni. Még a huszonhatodik hét környékén eljutottam magzati kapcsolatanalízisre, amely szintén nagyon jót tett. A szülésig hetente jártam. Segített átlendülni a bizonytalan helyzeteken, és segített realizálni magamban, mit és hogyan szeretnék, megerősített abban, hogy merjek bízni magamban, s hogy most a legjobb segítőkkel vettem körül magamat. Ezzel mindent megtettem, amit elvártam magamtól. Még egy leküzdendő akadály állt előttem: a férjemet is meggyőzni, hogy márpedig nekem szükségem van dúlára. Nehezen hozakodtam elő nála a témával, mert sejtettem, hogy falakba ütközöm majd. Így is lett, de szerencsére nem kellett győzködnöm. – Mit keres egy idegen ember a mi kisbabánk születésénél? – kérdezte a férjem. Nem ismerte a dúlaság fogalmát sem. Azt gondolta, hogy a dúla majd beleszól, mit és hogyan kell csinálnunk, és őrá már nincs is szükségem, azért kell nekem dúla. Határozott érvelésem, és Andival való első találkozása meggyőzte a két lábbal a földön álló, műszaki beállítottságú páromat – szabad utat kapott a dúla. Annak ellenére is, hogy a választott kórházban legfeljebb egy kísérő mehet be a szülőszobára. Úgy vágtunk neki a második szülésnek, mintha az első volna. Mikor kell elindulni a kórházba? – reméltük, hogy ezúttal fájásokkal vágunk neki az útnak.
Választott orvosom nem vizsgálgatós típus. Azért a harminchatodik héten megnézte, hogy állunk. A méhszájam éppen megfelelő állapotban volt, semmi jel nem mutatkozott, hogy idő előtt érkezne a kisfiúnk. Én sem éreztem semmi különöset. Ezúttal nem terheltem elvárásokkal sem a babámat. Azért úgy képzeltem, hogy kisbabánk születési súlya három kilogramm körüli lesz. Ezt a megérzést megosztottam a doktornőmmel is, aki azt válaszolta, hogy ezzel a súllyal a harminchetedik héten kellene megszületnie. A kapcsolatanalízisek során is csupán azt kértem, akkor és úgy induljon el, ahogy szeretne, de lehetőleg a hüvelyemen keresztül. Biztonság kedvéért, amit lehetett, összekészítettünk. A harminchetedik héten, a kapcsolatanalízisen volt egy kósza gondolatom, hogy talán kérjük meg Bonifácot, ha lehet, ne a magzatvíz elfolyását válassza jövetele bejelentésének. A pszichológus azonban megerősítette a korábbi elképzelésemet, hogy minden legyen úgy, ahogyan Bonifácnak a legjobb, és ne féljek attól, ha úgy kezdődik ez a születés is, mint az első.
Az utolsó napjaink közös testben teljesen nyugodtan teltek. Míg a bizonyos kapcsolatanalízis után két nappal, péntek hajnali három körül izgatottan ébredtem. Mintha bepisiltem volna – ez volt az első gondolatom. Nedves volt alattam a lepedő. Megnyugtattam magam, és „szagmintát” véve megállapítottam, hogy ez magzatvíz. Ez a tény izgatottságomat csak fokozta, és inkább boldog voltam, mint ideges amiatt, hogy megint úgy kezdődik, mint a rossz emlékű első szülés. A férjemet tájékoztattam a fejleményekről. (Utólag derült ki, hogy félig aludt még, amikor beszéltünk, mert pár óra múlva felkelt, és elment dolgozni. A vasútállomástól fordult vissza, amikor felhívtam, hogy elkezdődött) Andinak is gyorsan küldtem egy üzenetet. Természetesen azonnal válaszolt, és ez megnyugtató volt.
Soha nem voltam még olyan higgadt és nyugodt, mint a magzatvízelfolyástól a szülésig tartó két és fél napban, amelyhez nagyban hozzájárult a férjem és a dúlám támogatása. Erősnek és kitartónak éreztem magam, mint aki meg tudná váltani a világot. Biztonságban éreztem magam, biztos voltam a segítőimben. Más dolgunk nem volt, mint várni a fájásokra. Miután a férjem visszafordult a munkába tartó útról, én a hitvesi ágyban vártam a fejleményeket. Nagyfiúnkat a férjem elvitte édesapámhoz Tatabányára. Mivel a családtagoknak a tervezetthez képest egy héttel későbbi időpontot adtunk meg a szülés várható időpontjára, a valóságostól három héttel korábbi túl korai volt. A családot a császár utáni szülés tervébe sem avattuk be. Vagyis inkább hallgattunk a tervünkről, de ők sem akartak mindent tudni, nem faggattak – szerencsére. Édesapám így is jól reagált, amikor felhívtuk, hogy vigyáznia kellene Örsre bizonytalan ideig, mert hamarosan szülünk. Nem kérdezett, nem faggatott (a hátralévő majd két napon sem), és ez jól volt így. A kisfiamat így biztonságban tudtam. Meghitten teltek az otthoni órák, Andival folyamatos kapcsolatban voltunk. Mivel nem olvastam szakirodalmat nem tudtam, hogy mit kellene tennem, mégis ösztönösen éreztem, hogy el kell vonulnom. Leengedtük a redőnyöket, tévét, laptopot sem kapcsoltuk be. A mobilomat sem kaptam kézbe ötpercenként. A férjem elment ebédért, este pizzát rendeltünk. Bizakodtam, hogy gyorsabban történnek majd az események, de a kisbabám tudta, hogy mit kell „tennie”, hiszen így volt időm arra, hogy felkészüljek és elengedjem a félelmeimet. Amikor már majdnem huszonnégy óra eltelt a magzatvíz elfolyása óta és még nem jelentkeztek a fájások, Andi a cicistimulációt javasolta. A férjem igyekezett megfelelni ennek a feladatnak is. Időközben jött egy sms Anditól, hogy egy másik kismamájánál beindult a szülés, ezért ő elindult hozzá a kórházba. Ez a momentum sem hatott rám sürgetően, bár egyébként pánikolós típus vagyok. Dúlám a másik szülés közben is rendszeresen bejelentkezett és biztatott. Nagy változás volt ez Örs születéséhez képest, amikor is ennyi idő alatt már rég kiszakították őt belőlem. És most az időt nagyon megbecsültem. Jó érzéssel töltött el az is, hogy valaki segített abban, hogy magam is elhiggyem, meg tudom csinálni, képes vagyok végig menni az úton.
Közben eltelt még egy éjszaka. A cicistimuláció vezetett némi eredményre – kósza fájásocskákat éreztem, de nem rendszereseket. A magzatvíz kis adagokban folyamatosan csordogált, a kisbabám is tette a dolgát: hogy megmutassa, minden rendben odabent, időnként mocorgott. Időközben az a másik kisbaba megszületett. Andi felajánlotta, eljön hozzánk Biatorbágyra. Nem ellenkeztem. A férjem átment Budaörsre ricinusért és ananászért. Szombat délután volt. Átbeszéltük a továbbiakat. Túl sokáig már nem várhattunk, hiszen ekkor már harminchat órája megrepedt a burok. Andi mindenben ránk bízta a döntést, de ott volt támaszként, és ez a férjemnek is imponált. Tudtam, hogy be kell mennem a kórházba. Este hét óra magasságában telefonáltam a szülésznőnek. Elmondtam, higgadtan elmondtam, hogy mi történt. A „hivatalos” verzió az volt, hogy akkor egy órája folyt el a víz, így a szülésznő szerint ugyan sietnünk nem kell, de estére menjek be a kórházba. Azt sajnos nem tudtuk lefixálni, hogy ő fogadjon a kórházba. Hiába, olyan eredményeket nem tudtam felmutatni, hogy érdemes legyen bejönnie. Az azonban kedvező fejleménynek ígérkezett, hogy vasárnap hajnalban ő és a szülészorvosom lesz az ügyeletes.
Azt tudtuk, hogy éjszaka még nem szülök. Azt is tudtuk, hogy a Szent Imrében egy vajúdóban várakoznak a szülésre a kismamák. Ide pedig külsős be sem teheti a lábát. Ezért Andi hazament, és megbeszéltük, ha kell, bármikor odajön. Így teljes nyugalomban indultunk el a férjemmel a kórházba. Békésen telt út. Nem kapkodtunk. Bármennyire is lassan haladtunk, nem izgultam, nem volt rossz érzésem. Éreztem, hogy minden megy a maga útján, s mivel a kórházban nem a burokrepedés valós időpontját adtuk meg, időm is volt mindenre. Csak azt mantráztam magamban, hogy a kisbabám tudja a dolgát.
Nagy volt a forgalom azon a szombaton a szülészeten. Én voltam a hatágyas vajúdóba a második beköltöző, de egész éjszaka érkeztek az újabb kismamák. Örültem, hogy én még választhattam ágyat. Egyetlen egyszer, az érkezésemkor vizsgált meg idegen orvos. Picit elkedvetlenített, amit mondott: egy centi. Andi is többre számított, de őszintén hittem, hogy van még időm. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy ez az idegen orvos is pozitívan állt a VBAC-hez. Éjszaka igyekeztem aludni, és arra gondolni, hogy kora reggel érkezik a szülésznőm, majd az orvosom. Ittam, amikor eszembe jutott, megettem egy banánt. A kismamák jöttek, mentek. Kevesen voltunk azok, akik hosszabb időt töltöttek el a vajúdóban. Még Örs születése utánról voltak emlékeim a vajúdás hangjairól. Emlékszem, már a rooming in-ben voltunk, amikor elmentem hallgatózni a folyosó végére, ahonnan a szülőszobák nyíltak. Megrémítettek a hangok. Úgy éreztem, én képtelen lennék így kiabálni, és nem is szeretnék. Soha. Most is hallgatóztam, de teljesen más érzéseket váltottak ki belőlem a kiáltozások. Inkább kíváncsivá tett, hogy vajon pár óra múlva engem sem érdekel majd, hogy milyen hangok jönnek ki belőlem?
Kora reggel megérkezett Kata, a szülésznőm. Sikerült megbeszélnie az ügyeletessel, hogy ne vizsgáljon meg, mert úgyis hamarosan érkezik az orvosom. Nem tudtam eldönteni, örüljek vagy sem, hogy mindkét fogadott segítőm ügyeletes aznap. Végül inkább magammal és az érzéseimmel foglalkoztam. Még mindig foglalkoztatott: tényleg meg tudom csinálni? Meddig bírom még a bizonytalanságot? Hiszen akkor már tényleg két napja arra vártam, hogy történjen valami átütő változás. Kata után Orsi, az orvosom is megérkezett. Éppen csak beköszönt. Mosolygott és kedves volt, mint mindig. Megnyugtatott a jelenléte. Ügyeletesként nem ért rá folyamatosan vizsgálgatni. Nem bántam, így legalább nem éreztem, hogy időre kell teljesítenem. Vasárnap délelőtt mintha valami beindult volna. Kata feltette a ctg-t. Kaptam homeopátiás golyócskákat is, bár ezekben nem igazán bíztam. Ötpercenként jöttek hullámocskák. Hurrá! Én hálás voltam ezért is, mert mindezt mesterséges beavatkozás nélkül értem el. Kata javasolta, hogy az lenne a legjobb, ha aludnék. Megfogadtam a tanácsát. De mire felébredtem, a fájások ahogy voltak, elmúltak. Ekkor vizsgált meg újra Orsi, Katával együtt, zárt ajtók mögött. Körülbelül két ujjnyira nyíltam. Még egy utolsó szelíd módszerrel próbálkoztak, hogy beindítsák a fájásokat. Beöntést kaptam, bár előző este megittam már a bábakoktélt, így ennek hatását nem éreztem. Egyedül éreztem magam, az utolsó tegnap esti kismama is beköltözött a szülőszobára. Sírva hívtam a férjemet, mert azt hittem, itt a vége. Megnyugtatott, és azt mondta azonnal elindul, és a folyosón vár velem. Mire odaért, már vehette fel a kórházi ruhát. Orsi megint megvizsgált, és úgy érezte, felül repedhetett meg a méhem, emiatt is haladhatok lassabban. Egy hosszú tűvel burkot repesztett, de így végre egyenes volt az utam – az időközben odaért férjemmel – a szülőszobára. Vasárnap délután kettő volt. Az oxitocin infúzió elkerülhetetlen volt. Bíztam az orvosomban, tudtam, hogy velem van, nem ellenem. A gyógyszer azonnal fájásokat indukált. Jól reagáltam, ez is valami új volt. És fájt is. Meglepett, hogy elég jól bírom, azért jajgatnom muszáj volt. De legalább le tudtam küzdeni a hangosan vajúdás iránti ellenszenvemet. Kata óránként megnézte, hol tartok. Hiába fájt, nem tágultam úgy, ahogyan vártam. Szenvedtem. Kata átalakította a szülőágyat székké. Előbb ültem, majd javasolta, hogy térdeljek és támaszkodjak a székre, hátha az elősegíti a tágulást. Két óra a szülőszobán, és még mindig nem tágultam háromujjnyira sem. Ez volt a vajúdásom mélypontja. Arra gondoltam, ha ennyire fáj most, hogyan bírom a végéig? A császár gondolata azonban eszembe sem jutott. Ekkor kértem meg a férjemet, hogy hívja Andit. Katával is amilyen nyugodtan csak tudtam közöltem, hogy a dúlámat szeretném magam mellett tudni, engedje be. Korábban éreztem, hogy nem örül annak, hogy dúlám lesz, akkor szerencsére nem éreztette. A férjemnek viszont ki kellett mennie a szülőszobáról, Andi bejött. Nem bántam, tudtam, hogy így kell lenni, és a férjem is megértette, hogy ezzel tud a legjobban segíteni nekem.
Andi megérkezett, és minden jobb lett. Akkor éppen fetrengtem a fájdalomtól, de ő felállított. Olyan jó hatással volt rám – pedig azelőtt személyesen csak háromszor találkoztunk –, hogy a fájdalmaim is megszűntek. Felállított, megtartott, és minden ment a maga útján. Én is elhalkultam, és jobb volt így. Korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen intim viszonyba kerülök valakivel, akit alig ismerek. Gyorsan teltek az órák. Az eredeti terv szerint a férjem időközönként váltotta volna Andit, végül mégsem tudtam nélkülözni a dúlám jelenlétét. Ő volt a biztos pont. Kata és Orsi sem zavartak, látták, hogy jobban haladok, mióta a dúlám megérkezett. Peregtek az órák, rólam lekerültek a ruhák – ezt sem tudtam korábban elképzelni, az adott szituációban mégis muszáj volt megszabadulnom minden ruhaneműmtől. Hivatalosan tíz-tizenöt percnél tovább nem lehetettem távol a ctg-től. Kata mégis megengedte, hogy Andi majd’ egy órát folyassa rám a forró vizet. A WC-n üldögélve is egészen jó volt vajúdni. Senkit nem érdekelt már akkor, hogy több órányi vajúdásomról nem lesz adat. Ezért (is) kimondhatatlan szerencsésen történt, hogy az én embereim voltak akkor éppen ügyeletben.
Ülni, feküdni, térdelni amúgy sem volt jó. Csak állva, ringatózva éreztem jól magam. Azt sem mondhatom, hogy fájt. Inkább büszke voltam magamra, hogy én, aki úgy tartottam a fájdalomtól, most ott ringatózom a kettesszámú vajúdóban, és arra készülök, hogy hamarosan életet adhatok a kisbabámnak. Mindezt egy hangos szó nélkül. Szembenéztem a félelmemmel, és ez jó érzéssel töltött el.
Nem örültem, amikor Kata bejött megvizsgálni, de tudtam, hogy szükséges. Megengedtem, de alig vártam, hogy befejezze. Este tíz körül éreztem azt a bizonyos ingert. Nem erősen, de össze nem téveszthetően. Meglepett, hogy már itt járunk, ugyanis fel sem tűnt, hogy így elszaladt az idő. Már nagyon sűrűn jöttek a fájások, és Orsinak le kellett ellenőriznie, hogy elsimult-e a méhszáj. Kata biztatott, hogy ha úgy érzem, guggoljak bele a fájásba. Nem éreztem, hogy ezt kellene tennem. Miután túl voltam a soron következő fájáson, Kata megkért, hogy guggoljak fel az ágyra. Ő az ágy végénél térdelt. Mintha őt is meglepte volna, de engem biztosan, amikor azt mondta, itt a kisbabám, mindjárt kibújik. Azt gondoltam, hogyan lehetséges ez, hiszen semmit nem tettem ennek érdekében. Orsi és Andi két oldalról tartottak. Kata arra kért, hogy nyomjak. Nem igazán éreztem át a technika lényegét, de megpróbáltam. Nem ment valami jól, de az erőt adott, amikor Kata azt mondta, ha jól csinálom, kint lesz a feje. Igyekeztem, és kibújt Bonifác buksija. Meg is simogattam. Egy újabb mély levegőt vettem, és kicsusszant a kisbabám. Hihetetlen volt. Ennyi várakozás után végre ott volt! Eszembe jutott, hogy a férjemnek itt volna a helye. Andit kértem, hogy hívja fel telefonon. Csak az járt a fejemben, hogy neki is látnia kell a kisbabánkat. Én beszéltem vele, és míg odaért, fényképet is készítettem a lábam között pihegő Bonifácról. A parkolóból futott fel, fél perc alatt ott volt. Bár nem beszéltük meg, de ő vágta el a köldökzsinórt. Időbe telt, amíg elhittem, hogy sikerült. Bonifác sajnos nem maradhatott velünk. Fázott, sok magzatvizet nyelt, ezért Orsi úgy vélte, jobb lesz, ha megfigyelik. A rettegett hegbetapintást meg sem éreztem. Csak felületi sérüléseim voltak, Orsi megkérdezte, varrhat-e, úgy szebben gyógyul. Ettől a művelettől is tartottam, de kaptam érzéstelenítőt, és az orvosom minden öltést előre bejelentett. Mi hárman Andival és a férjemmel még maradhattunk a szülőszobán.
Levezetésként jó volt együtt az a két óra. Nem lehetek elég hálás Andinak, hogy ott volt velem, és a férjemnek, hogy alázatosan a háttérben vonult. A vajúdás minden pillanata örökre az emlékezetembe vésődött. Meghozta a kedvemet egy következő kisbabához.