Drága Andi!
Már akkor tudtam, hogy te vagy az emberem, amikor az első telefonbeszélgetésünk alkalmával mesélted, hogy a VBAC kismamáiddal stikában ki szoktál lógni a szülészeten zuhanyozni, miközben azt mondjátok, csak pisilni mentek. Imádtam, hogy igencsak friss ismeretségünk ellenére olyan közvetlenül beszélhettem veled, mint az évtizedes barátnőimmel. Jól esett, hogy soha nem próbáltál befolyásolni, mindig csak diplomatikusan, finoman elmondtad a véleményed, és attól teljesen függetlenül mellettem álltál az összes döntésemben. Szerettem, hogy amikor bejelentkeztem este Facebookra, mindig megkérdezted, hogy vagyok épp. Nagyra értékeltem, hogy a gyerkőceid mellett mindig szakítottál rám időt, amikor szükségem volt rá. Szerettem, hogy amikor kezdett éles lenni a helyzet, akkor komolyan vettél, és azonnal jöttél. Nagyon kellett, hogy mindig nyugodt volt a hangod, és folyamatosan bátorítottál. Megmagyarázhatatlan, hogy olyan természetes volt téged megölelni, ahogy talán még a családtagjaimat sem. Hálás vagyok, hogy megszámlálhatatlan sokszor sóhajtoztad át velem a fájásokat. Olyan sokszor mondtam ki a neved a szülésem alatt, hogy talán nincs is annyi csillag az égen. A fájdalmat a te testedbe adtam tovább, amíg szorongattam az ujjaidat. Sorsdöntő volt, hogy amikor azért könyörögtem, hogy operáljanak meg, te megkérdezted, hogy higgy-e nekem, és jobban tudtad, mint én magam, hogy valójában nem ezt akarom. A diplomáciai érzékeddel segítettél a kórházi körülmények között kicsit lekerekíteni a személyiségem sarkait. Fáradhatatlanul tettél azért, hogy jobban érezzem magam. Hittél bennem, mint előtted soha senki. Vincét úgy ölelted élete első órájában, mintha csak a saját gyereked lenne. Ha te nem vagy, Andi, akkor ő is azon barátságtalan módon jön világra, ahogyan Borisz született. Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, amit értünk tettél!