Úgy voltam vele, hogy nekem nem kell dúla, mert ott van Kinga, ő is az. Ráadásul a barátnőm. Aztán teltek a napok, s valahogy nem kristályosodott még mindig ki bennem, hogy mi lesz velem szüléskor, hiszen több császáron vagyok túl, s a facebook csoporton kívül, sehol sincs támogató közeg. Sőt. Még én lelkesítettem egy-két anyuka “kollégát”, de ők is feladták, s császárral végződött a történetük.

De bennem harc dúlt, az öntörvényeim nem engedtek behódolni, s a sok utána olvasás is engem igazolt. Egy újabb műtét veszélyesebb, mint egy természetes szülés, még két császár után is.
Andi valahol nyilatkozott is erről, s először a cikk kapcsán figyeltem fel rá. Kinga mondta, hogy ismeri, s mondta is, hogy írjak neki, hátha tud valami okosat. Írtam, de nem biztatott. Legalábbis ezt éreztem az első leveléből. Megint eltelt néhány hét, s egy ideig ott tartottam, hogy majd jól megszülöm egyedül, nem kell nekem segítség, hajnalban felkelek, jó korán, s míg a többiek alszanak, én szépen kitolom ezt a gyereket, kényelmesen a kádban. Aztán egyik este ültem a kádban, s valahogy jobban belegondoltam talán a helyzetbe, már nem emlékszem pontosan, lényeg a lényeg, hogy beláttam, csak kéne mégis valamilyen kíséret. Tudtam, hogy Kinga nem lesz itt, hiszen ott vannak a gyerekei, úgyhogy megbeszéltük, beír a dúla csoportba, hogy találjunk valakit, aki közel lakik. Andi írt először. S mivel ő alapvetően szimpatikus is volt, nem teszteltem a többi jelentkezőt, hanem vele kezdtük kielemezni háborgó lelki állapotomat.

Sokszor mondta, hogy ő is így érzett annak idején, én meg csodáltam a bátorságát, hogy szinte egy éven belül újra szült, s sikerült neki. Valószínűleg nem véletlenül. S a gondviselés azért adta neki ezt az ajándékot, hogy másoknak utat mutathasson ebben a keserves háborúban, amely zajlik császáros nőneműek s nőgyógyász férfi orvosok között.

A férfiak miért lehetnek nőgyógyászok? Mit tudnak a női lélekről, amely a testüket is működteti? Kicsit a középkorra emlékeztet ez a helyzet. Vannak a vajákosok, boszorkányok, nagyobbrészt nők, s vannak az inkvizítorok. Férfiak. Ez ugyanaz, pepitában.

 De visszatérve az útra, amelyet együtt megtettünk: azt mondta, hogy kell mellém még valaki, mert ő egyedül nem szaksegítség, s ajánlott néhány embert, amikor személyesen találkoztunk. Egy teázóba ültünk be, s elkezdtünk beszélgetni, s repült az idő. Sajnáltam, hogy gyorsan eltelt az a két óra, de rohanni kellett, oviba, suliba, vissza a gyerekes anya szerephez, kötelességekhez. Pedig ott akkor végre kikapcsoltam, kiutat láttam, újra én voltam, a lélek, a szabad energia, akinek igenis joga van szülni, megélni a nőiességét, amit már kétszer is elvettek tőlem.

Visszaértem a sulihoz, vártam a gyerekre, s egyik anyuka közben a szomszédjuk rémtörténetével ” szórakoztatott,” miközben én fél méterrel a föld felett lebegtem. Csak mosolyogtam arra is, hogy az ismerős véletlenül otthon szült, és végül beszakadt a méhe. Nem ért el az információ. Az én utam más. S lebegtem tovább.

Közeledett az idő. Nem élveztem ezt a várandósságot, már nyűg volt minden, zsibbadt a kezem, s untam a játszmákat, a kikerülését az egészségügyi inkvizítoroknak.

S aztán egy hajnalon, valami folyni kezdett. De semmi más nem történt. Túlhordásban voltam már, teltek az órák, a gyerekeket elvitték, majd újra hazahozták, valahogy senki sem akarta felfogni, hogy nagyon közel a születés órája. S már-már vajúdni kezdtem volna, de minden leállt. Aztán hajnalban elkezdődött, de ahogy felkelt a lányom, mintha elvágták volna, megszűnt minden. Újra elvitték őket, de megint elhangzott, hogy lehet, hazakerülnek ma is. Ideges voltam. Kezdett megint leállni minden.

Andi mérges lett. Leteremtett, hogy szedjem össze magam, s vajúdjak már normálisan. 🙂 Nem ezt mondta, de ez volt a lényege. Nem tudtam rá haragudni, pedig aztán nagyon elnézést kért. Igaza volt. Helyettem hőbörgött. Megnyugodtam, a fájások újra öt percesek lettek, mint hajnalban, s délután négykor megérkeztek. Ő aztán a segítő!

Megváltás volt a borogatás a hasamon, mert akkor már fájt mindenem. Jót tett, jól esett, hogy törődnek velem. Teltek az órák, vártuk a tágulást, időnként el kellett vonulnom a fürdőszobába, jó volt ott, a fűtőtest száraz és meleg volt. Már sok volt a borogatásból is. Már túl lettem volna rajta. De a baba nem akart lejönni. Talán a segítő lágysága, kísérése most kevés volt. Határozottság kellett volna. Andi próbált is hatni rá, de ő nem váltott stílust. Ez persze akkor nem tudtam, innen az események távlatából, értem csak meg, hogy mi történhetett. Kitolási szakaszba fordultam, s ott ragadtam. Teltek az órák, s azt a bizonyos kis távolságot, nem akarta megtenni az én babám, nem jött le, hogy végre megszülethessen a buksi feje. A segítő felvetette, hogy ideje bemennünk a kórházba. Ránéztem Andira, csalódott volt.

Nekem már minden mindegy volt, fáradt voltam. Kívülről vártam segítséget, de azt a lelki kapcsolódást, ettől a bábától sajnos nem kaptam meg, ami átmozdíthatott volna. Kicsit elvesztünk, mindketten ebben a szülésben. Aki pedig a főnök volt, a kísérő, ő ezt nem érezte meg. Ő az egészségügyre akart bízni, mert úgy gondolta, meg kell adják az esélyt, hiszen egy lépésre vagyok csak a befejezéstől. Andi tudta, hogy nem adják meg. Néztem rá, s szomorúnak láttam.  Megbékéltem a helyzettel. Elfogadtam, hogy bemegyünk a kórházba.

Jó volt, hogy a férjem dönt helyettem, hogy melyik kórházba menjünk, jó volt, amikor csak ketten voltunk a kocsiban, s a fájdalmas vajúdások ellenére, mégis meghitt volt, miközben végre megegyeztünk a baba nevében is, s különleges, ahogy megérkeztünk. Ők elbúcsúztak tőlünk a bejáratnál, felmentünk, s kezdődött a kínzás. Nem hagytak szülni, altatásos császárra ítéltek. S miután túlaltatták a babámat, s lélegeztetni kezdték, majd elvitték az egyes számú gyerekklinikára egy hétre, még megkaptam a fejmosást is a főorvostól, hogy én vagyok a felelőtlen, hogy gondoltam én ezt, hogy be merek jönni tolófájásokkal szülni két császár  után, s ha baja lesz a babámnak, arról csak én tehetek, ők mossák kezeiket. De ez már egy másik történet.

Nem számított akkor, hogy mi történik velem. Azt szerettem volna, hogy egyrészt legyen már vége, másrészt, hogy a baba jól legyen, s had lássam kicsike pofiját. De szórakozott velem a sors. Ültem a kórházban baba nélkül, s Andi tartotta bennem a lelket. Két világ határán voltam újra. Emlékszem félálmokra, hogy időnként be benéznek lelkek a kórterembe, miközben mi ott fekszünk, s álmodunk. Vajon mit kerestek? Gyors mozgásúak voltak, mint a szellemek általában. Aztán eltűnt ez is.

Nem tudtam átadni magam, nem jött ki a babám ezen a kapun. Ez a babám sem. Pedig Isten a tanúm, át akartam élni a szülés misztériumát. De csak fájdalmat éreztem. Nem haragszom a kísérőre, bár csalódott voltam, hogy csak vizsgált, vizsgált, de lágy maradt, s nem érezte át, hogy mennyire fontos volt ez akkor ott nekem. Hiszen féltem legbelül, féltem meghalni, s ujjá születni, a két gyerekesből három gyerekes anyává válni. S féltem magam mögött hagyni császáros énemet, s magamhoz ölelni a nőiség csodáját, misztériumát, megszülető önmagamat.

Utólag belegondolva, sok mindent másképp csinálnék, többet dolgoznék magamon, bár így is megkezdtem, s talán mégis egyedül szülnék, vagy csak Andival, ha bevállalna. 🙂 Ez csak vicc persze.

Elfogadom, hogy így kellett lennie, nem tehetek mást. Talán egy másik dimenzióban, egyik párhuzamos univerzumban nem így történt. Áron baba természetes úton született, s kihagyta ezt a kórházi mizériát. S mi Andival boldogan mosolygunk a babára, a szerencsés végkifejlet örömteli tudatában.

Így kellett lennie. Elfogadtam az elfogadhatatlant, s bár ennek még így öt hónap távlatában is hányás és hasmenés volt az ára, amikor leírtam mindezt, mégis azt vallom, hogy a nagy igazság az, s ezt üzenték nekem az égiek is anno, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Köszönöm Andi, hogy voltál, vagy nekem.