Milán vagyok, már nagyfiú. Mikor ez a történet erre a papírra íródik, már elmúltam 2 éves. Most egy szép és jeles nap alkalmából megpróbálok visszaemlékezni arra, ahogyan születtem. Ez a szép és jeles nap arról a Néniről szól, aki anyukámnak, apukámnak, és persze így nekem is a legnagyobb segítségünk volt azon a napsütéses napon, mikor először láttam meg a szüleim arcát, mikor először jutott levegő a tüdőmbe, mikor először láthattam, milyen világos is van ezen a kinti világon. Elmesélem ezt a történetet, ahogyan én éltem meg, hogy így is köszönetet mondhassak Andi néninek!

A nővérem, Maja nem úgy született előttem 2 és fél évvel, mint én. Őt sajnos kivették anya pocijából, amikor még nem is akart kijönni onnan. Ezután anyukám azt hitte, hogy engem is ki fognak venni, és nem én dönthetem el, hogy mikor jöjjek ki abból a jó kis meleg odúból.

Anyukámék első gondolatára megfogantam, beköltöztem egy téli éjszakán, és elhatároztam, hogy jó sokáig itt is maradok, és szép nagyra növekszem majd. Teltek múltak a napok, már rugdostam belül anya pociját, ami nagyon jó játék volt, és anyukámék hangját is hallottam odakintről, mikor egyszer csak egy addig ismeretlen, nagyon kedves hangra lettem figyelmes. Megtudtam, hogy ennek a kedves hangnak a tulajdonosa Andi néni. Hallottam, hogy anyáék azt beszélgették, hogyan lenne nekem a legjobb kibújnom, és szeretnék, hogy Andi néni is ott legyen ezen a nagy eseményen.

Én egyre nagyobb és nagyobb lettem, és egyik este úgy döntöttem, a pocak már túl szűk nekem, és egyébként is kíváncsi vagyok a kinti világra, hát küldtem egy jelet anyunak, hogy ki szeretnék bújni néhány órán belül. Hallottam, mikor Andi néninek mondta anya a telefonba, hogy hajnali fél kettőkor érezte meg az első üzenetemet. Türelmetlen voltam, így egyre erősebb, és érthetőbb üzenetet küldtem a célomról: úton vagyok, megszületek! Anya és apa beültek az autóba, és Andi nénivel a kórház udvarán találkoztak.

Anyának itt már igen sok kellemetlenséget okozott az én egyre erősödő vágyam a leskelődésre, de még nem voltam teljesen felkészülve mindenre. Anyát a szülész néni többször is megvizsgálta, ami sem anyának sem nekem nem volt kellemes. Sokszor hallottam apukám hangját, örültem, hogy velünk van, és Andi nénit is hallottam, ahogy anyában tartja a lelket, hogy igenis ki fogja bírni. Anyának bekötöttek egy kis infúziót, hogy kicsit gyorsabban nyíljon ki előttem a kapu, és mivel ez fájt anyának, Andi néni finom illatú, jó meleg borogatással, és masszírozással segített neki. Hamarosan meghallottam egy újabb ismerős hangot, anya doktor bácsija is megérkezett. Ekkor már éreztem, nem lehet sok hátra, a kapu kinyílt, és én elindulhattam felfedezni a világot.

Apa és Andi néni segített anyának, hogy kényelmesen várhassa a kicsusszanásomat, négykézlábra segítették őt az ágyon, így mindkettőnknek könnyebb volt. Andi néni fotózott és videózott, és bíztatta anyát, a doktor bácsi, és a szülész néni előkészítette a terepet nekem, apukám pedig anya fejét simogatta, és erőt adott neki.

Nagyon szűk helyen kellett átpréselnem magam, nehéz volt, de anya sokat segített. Ekkor már szép csend volt, csak néhány bíztató szót hallottam a távolból. Anya nyomott, és én megállíthatatlanul törtem kifelé. Csak törtem és törtem az utat, míg végül egyszer csak kipottyantam a világba.

Nem sírtam. Tudtam, hogy jó helyen vagyok. Kedves arcok vettek körül. És mikor Andi néni megcsinálta rólam az első fényképeket, az egyiken mosolyogtam. Én így köszöntem meg neki a segítséget.

Ezután anyukámra fektettek, és Andi néni azonnal segíteni próbált, hogy szopizzak egy kicsit, de én nagyon fáradt voltam, inkább sírtam egy kicsit, majd elaludtam.

Így történt, hogy 12 órás küzdelem után 2012. szeptember 11-én, délután 13 óra 52 perckor megszülettem 3710 grammal és 57 centivel. És így lettem én Andi néni 911-es babája 🙂