Történt egy éjjelen, hogy csodálatosat ÁLMODTAM, és ezt szeretném veletek megosztani. 😉 Az én álmom ott kezdődött, hogy 2003-ban, 20 évesen, a kezemben tartottam életem első pozitív terhességi tesztjét. A János kórházban kötöttem ki, ami már az első perctől fogva távol állt tőlem. Az orvosomban is elvesztettem a bizalmamat a 17. héten és egy végigbőgött Camponás vásárlás után kikötöttem, az akkor még működő, Schöpf Mérei kórházban.
És itt pecsételődött meg az én sorsom és életutam. 2003-ban császármetszéssel megszületett az első gyermekem. A császár elhamarkodott volt és indokolatlan, csak úgy, mint a második is 2005-ben, kisfiam érkezésekor. Az orvosomban akkor csalódtam igazán, ráeszméltem,hogy végig hitegetett és az orromnál fogva vezetett. Egy gyönyörű kisfiú – akit nem tudtam megemelni sem – 36 óra fekvés és elviselhetetlen fejgörcs várt rám.

2009-ben ismét áldott állapotba kerültem. Nagyon örültem a kis jövevénynek, hisz mindig is nagycsaládot szerettem volna. Nem volt már illúzióm sem, hogy esetleg természetesen szülhetek. Akkor úgy tudtam, hogy 2császár után még vajúdni sem lehet és az első fájásnál be kell szaladni a kórházba, nehogy baj legyen.

Kislánykorom óta arra készültem, arra vágytam, hogy majd egyszer én is Anyuka leszek és szülni fogok! Édesanyám szavait szinte ittam, mikor arra kértem, hogy újra és újra mesélje el, hogy testvéreim és én, hogyan születtünk meg. Emlékszem, hogy mindig azt mondta,”hogy a szülés nem fáj!!” és én hittem neki!

Éppen ezért IS volt szörnyű ráeszmélnem arra, hogy minden reményem és esélyem elszállt és úgy halok meg, hogy nem tapasztalhattam meg a szülés-születés csodáját. Nem találtam a helyem, mintha megálltam volna a növésben évekig. Ezekkel, és persze sok más pozitív gondolatokkal közeledett a 38.hét. Maradtam a régi orvosomnál, hiszen úgy gondoltam az akkori tudásommal, hogy műteni Ő is tud, ezt már ugye tudjuk.

Programcsászár következett!Még a gondolatától is rosszul voltam, hogy valaki előre megmondja,  hányadikán fog születni a fiam. Szerencsére a kisfiam előző nap elindult felénk, és éjjel háromnegyed 12-kor kiemelték, így 16percen múlott, de legalább nem azon a napon született, amikor az orvos beírta a határidőnaplójába. A műtét szörnyű volt, és az orvosom köszönés és minden nélkül ott hagyott. Akkor úgy éreztem, hogy köszönöm nekem ennyi elég volt és örülök, hogy egyáltalán túléltem. Megjegyzem, soha egyik műtétemnél nem volt komplikáció, mégis időről időre egyre rosszabbul viseltem.

2011-ben újra babát vártam!:) Igen-igen, én is úgy éreztem magam, mint egy tenyészkanca:)) DE ekkor már újult erővel és “minden” tudással felvértezve leselkedtem neki a 9 hónapnak! Kiderült, hogy nagyon is van esélyem szülni, és én megfogadtam, hogy ezt a babát most megszülöm!!Nem leszek többé senki játékszere!

Rengeteget tanultam, olvastam, érdeklődtem, tájékozódtam, és mindenkit, akit csak lehetett megkértem, hogy mesélje el a szülését. Mindent tudni akartam, MINDENT!!! Szinte már fanatikussá váltam ez ügyben. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy bármi váratlanul érjen, hogy bármi megrémítsen, és emiatt blokkoljam a folyamatot. Találtam – bár keresni sem kellett – egy dúlát, ha jól emlékszem, Beának hívták. 😉

Mindent elmondott, hogy egy sikeres VBA3C-hez miket kell tennem. Sokat beszélgettünk, sok jó tanácsot adott, és rengeteg inspiráló VBAC videót néztem. Csak a jókat, mindig mindenből! Szándékosan kerültem azokat az anyagokat, legyen az film, videó, cikk, köny, ami egy kicsit is megingatott vagy elgondolkodtatott volna. Volt egy kis füzetem és abba mindent leírtam, hogy mit? hogy? szeretnék! Leírtam előre mindent és félelmetes módon meg is valósult! Beprogramoztam az agyamat, az agyam pedig a testemet. Minden nap beszéltem a babámhoz, és kértem, hogy segítsen nekem, csináljuk együtt.

Dúla után megtaláltam csapatunk következő tagját, egy támogató orvost. Talán az egyetlen volt a földkerekségen, aki egy ilyen dologba belement! Tűzön-vízen át velünk volt! Majd bekopogtattam a 3. csapattárshoz, a bábához is:) Együtt a csapat, nincs itt vita:) El sem hittem,hogy ez velem történik!! A fellegekben jártam.

Probléma mentesen telt a 9hónap. Bár a végéről kit tudtam volna hagyni  a versenyfutást az idővel, ugyanis minket is utolért a “meddig kell megszülnöd, különben programcsászár!!” szele….

A főorvostól 1órát kaptam spontán beindult szülés esetén, és azt is csak azért mert neki 1óra kell összehívni a műtéti team-et. Hát, gondoltam magamban az nem sok! Más ennyi idő alatt wc-zni sem tud, nem hogy szülni! Talán ha domborodó gáttal mennénk be?!….?!…kattogott az agyam!… Minden porcikámmal szülni akartam! Nem hagytam senkinek, hogy az utamba álljon, eltántorítson vagy elijesszen! Tudtam, hogy csak azért tennék, mert nekik így kényelmesebb/kiszámíthatóbb!!
Márpedig én küzdöttem az ellen, hogy bekerüljek a gépezetbe. Ne értsen félre senki! Én nem mindenáron akartam szülni, de a vészmadarakat két füllel hallgattam és szkeptikus voltam velük!!!
Már a terhességem elején elkezdtem szedni az Omega3-at, a terhes vitamint (ezt nem szedtem végig), a 36. héttől a ligetszépe olajat és iszogattam a málnalevél teát. A szülést megelőző héten a dokim megcsinálta a méhszáj-stimulációt, amitől elkezdtem vérezni. Akkor már 1cm-nél jártam. Mondta, hogy erősödő görcsök lehetnek, de 2napon belül a szülés is beindulhat tőle, HA érett a méhszáj!! Hát nekem nem volt az. :(A görcsök jöttek és aztán mentek is, majd szépen lassan visszaállt minden. Rá 5napra mentem a bábámhoz, aki  1, inkább 2cm állapított meg. Rövidülő méhnyak, puha nem tudom mi…Kértem, hogy Ő is piszkáljon meg, úgy mint a doki. Minden követ megmozgattam, hogy beindítsam a “gépezetet”! Rendszeresen követeltem a prosztaglandint, mellbimbót stimuláltam, km-eket sétáltam, ittam a teát és elkezdtem hétfőn inni a gyömbéres bábateát is (nálam onnantól indultak be igazán a kontrakciók szerintem).
Vártam és vártam, és egyre idegesebb és frusztráltabb lettem attól a gondolattól is, hogy ha három napon belül nem szülök meg, akkor minden bizonnyal a szike vár ránk. Egyszerűen nem akartam felfogni, hogy nekem/nekünk nőknek tényleg egy férfival kell vitatkoznunk, hogy ne vágjon fel, és köszönjük jól vagyunk, csak éppen a baba maradna még 1-2 napot idebent, mert szüksége van rá! És különben is, kaphatnánk még pár napot doktor ÚR?!
Mindennel szerettem volna foglalkozni csak ezzel nem! Pont erre nem lett volna szükségem!
Elérkezett a programcsászár napja, én meg úgy döntöttem, hogy egy életem egy halálom, de én ugyan be nem megyek!! Természetesen jeleztem, hogy rám ne várjanak, miattam ne mosakodjanak be,majd egy “kedves” nő a telefon túlvégin azt mondta, hogy “hát drágám maga tudja”! Én meg kissé lányos pimaszsággal csak annyit reagáltam,hogy “nahh, látom, azért van amiben egyetértünk! A viszont hallásra!”..

És mivel a hétfői bábalátogatás óta erősen elkezdődött valami a testemben, biztos voltam benne, hogy ez az 1-2 nap még jól fog jönni. Természetesen nagy felháborodást váltott ki a lemondott császárom és még “izibe” megkaptam a következő időpontot, ami 6 nappal több volt az eredeti dátumnál, de még mindig nem érte el a terminusom napját sem.
Szóval indulgatott valami, annyi már biztos volt. Távoztak a nyákdugó darabkák és rendszertelenül jöttek az 5-7 percesek. Már éjjel sem hagytak aludni, mindig felkeltettek. Már ülve aludtam, mert ha hátul volt a súlypontom, vagy hanyatt feküdtem, úgy sokkal rosszabb volt. Mondta a Bea, hogyha már felkelt a kontrakció, akkor az jó! Nagyon megörültem, én kis naiv gondoltam, hogy ez reggelre biztos sokkal durvább lesz és én holnap bizony szülök! Ahhham, de mégsem:)

Különös módon nappal sokkal enyhébbek voltak, de azért éppen annyira “fájtak”, hogy ne tudjak pihenni. Valahogy azért mindig sikerült 1-2 órát aludnom, ami megmentett. Eljött a kedd éjszaka is, bizakodva vártam. Most tuti bedurvulnak a dolgok, tuti lesz valami. De ugyanaz a lemez. Kedvesem meg elment dolgozni, így egyedül vajúdtam itthon 3gyerkőccel, köztük egy örökmozgó 2évessel.

Szerda reggel:kezdtem fáradni,kimerülni… Felhívtam a bábámat, hogy ugyan nézzen már rám. Kíváncsi alkat is vagyok, és szeretném tudni, hogy a két napos vajúdásnak volt-e értelme, meg hát csak van egy háromcsászáros előzményem és megnyugodnék, hogy nézne egy szívhangot is. Este kijött, és már látatlanban megmondta a telefonban, hogy 4cm alatt járok. Így is volt, 3cm-nél jártam. Én ennek is örültem, és a baba is jól volt. Elmondta, hogy szerinte ez még csak egy álvajúdás(mi vaan?!?!), és biztos benne, hogy nagy szerepe van benne az időnek, a kiírt dátumoknak és én csak azért hívom őt, mert pszcihésen úgy vélem, hogy ahol bába van, ott aktív vajúdás is van. Mindezt minden rossz szándék nélkül mondta és kedvesen, és értettem is, hogy mi a logika benne és talán igaza is volt, de ettől függetlenül nem értettem egyet vele ebben a kérdésben és kicsit rosszul is estek a szavai, bár lehet, hogy éppen neki volt igaza.

A szerda éjszaka is változatlanul telt, beálltak 4-5percesrkre és kb. 50-60mp-ig tartottak, elég intenzíven. Próbáltam nem ellenük, hanem velük dolgozni, a számat nem összeszorítani hanem szépen ellazulni, és hagyni, hogy átjárják a hullámok a testem.

Beával minden nap többször is beszéltünk, figyeltem rá, hogy mit mond, mit tanácsol. Mindig kérdezte, hogy szerintem ez már AZ?!Én meg mondtam, hogy nem tudom! Tényleg nem voltam benne biztos! Én arra vártam amit olvastam, hogy térden állva fogok meztelenül törzsi táncot lejteni, hogy artikulálatlan hangokat fogok kiadni, hogy ledobom a gátlásaimat, hogy önkívületi állapotban leszek egy másik dimenzióban, hogy meztelenül fogok a házban rohangálni…és még sorolhatnám.

Bea is biztosított afelől, hogy ez még így nem az igazi, teljesen képben vagyok, tiszta a hangom és jókat nevetünk.

Eljött a csütörtök reggel: helyzet változatlan. Meddig mehet még ez így? Hány cm-nél lehetek? Mi van odabenn? És csupa hasonló kérdés cikázott a fejemben.
Kedvesem volt a gyerekekkel, várta, hogy mikor indul be jobban. Én is! De nem éreztem semmi biztosat, így csütörtökön elengedtem dolgozni, de előtte berendeltem magamnak egy 200ml ricinusolajat.

Csütörtök délután közös megegyezéssel úgy döntöttünk Beával, hogy megiszom a ricinust, csak legyen már valami! Hát lett!!! 🙂 A nap hátralévő részét a WC-n töltöttem. Még szerencse, hogy a drágámat elküldtem dolgozni, mondván, hogy még úgy sem szülök, különben odaveszett volna minden nőiességem előtte. 😉

Sokat vártam a ricinustól, de leginkább azt, hogy megoldja majd azt a furcsa érzést, amit már reggel óta éreztem. Mégpedig, hogy nagyon kell kakilnom, de valamiért nem tudok, mintha csak arra vártam volna, hogy valaki kihúzza a dugót a fenekemből, ami nem is volt benne.
Minden ricinusos roham fájt!! Már nem bírtam ülni sem, szinte guggoltam a WC felett és közben tehermentesítettem a hasamat. Nagyon rossz volt, de legalább megtisztultam.
Bár ezt sem igazán éreztem megtisztulásnak, mert nem hozott megkönnyebbülést.
Nem sokkal ezután felborultak az 5 percesek 7-8-9 percesekké, majd visszaálltak 4percesekre. A hasam, a beleim, mindenem fájt…

Nem tudtam mire vélni a dolgot, tanácstalan voltam! Úgy éreztem, hogy valami nem idevaló történik velem, ezt nem kéne éreznem, ennek nem kéne így fájnia. Ez volt az első mélypont, ahol meginogtam. Azt hittem, hogy talán összeszedtem valami fertőzést, vagy esetleg az előző császárok következtében összenövéseim vannak.

Bizonytalanságomat még az is tetézte, hogy nekem nem tompa fájdalmam volt a kontrakciók alatt, amik kikerülik a heget, hanem az első perctől fogva éles-szúró “fájdalmat” éreztem és még oda is tettem a kezem a hegemre, hogy biztosan nem az fáj-e?! Jól megnyomkodtam, de szerencsére még érzékeny sem volt. Csak mászkáltam fel s alá, és figyeltem a testemet. Eljött a csütörtök éjszaka is. Már nem vártam különösebben semmit ettől az éjszakától sem. Nem akartam hiú ábrándokba ringatni magam. Tudomásul vettem, hogy rám a ricinus sem hatott. Őszintén szólva már kezdtem unni a folyamatos “fájásokat”!… Se éjjelem, se nappalom nem volt! Ekkor már a 72óránál jártam, és a legutóbbi információm a vajúdásomról sem volt éppen túl friss, mert már eltelt azóta 24óra is.

Csütörtök éjjel újabb telefonos kupaktanács Beával. Kerestük az okokat, hogy miért nem haladunk, vagy, hogy miért nem indul be jobban?! Elsősorban lelki okokra gyanakodtunk…
Talán félek, és nem tudom elengedni magam? Félek, hogy valami történik a hegeimmel és talán meg akartam óvni őket. Tudtam, hogy én mínusz 3-ról indulok és tudtam, hogy lesznek lelki blokkok akárhogy is készülök.

Megbeszéltük, hogy teljesen ellazulok, annak ellenére, hogy én úgy éreztem, hogy tudatosan ellazultam eddig is, de rajtam ne múljon, ráfókuszálok jobban.

Lefektettem a legkisebb trónörököst is.

Elhelyezkedtem a szokásos félig ülő pozíciómba, és azt mondtam magamban:

-na gyere te “fájás”!

-ne kímélj!

-fájjál jobban!

De nem fájt jobban, viszont hirtelen odakaptam a hüvelyemhez, mert annyira megijedtem, mert éreztem, hogy valami (vagy valaki?) domborodik és attól tartottam, hogy elindul a baba kifelé. Szerintem ekkor már ki voltam tágulva és valóban a domborodó gátamat éreztem.
Ezt a folyamatot gyorsan abbahagytam, mert egyedül 3gyerkőccel nem szívesen vezettem volna le a saját első szülésemet;)

DE még mindig nem voltam biztos semmiben, így amikor Beával beszéltünk mindig kértem, hogy még ne jöjjön, még korai, nem akartam az idejét feleslegesen idő előtt rabolni, valamint úgy éreztem, hogy egyedül szeretnék még lenni. Ezen az éjszakán jóval több sms-t és mailt váltottunk, “még mindig semmi extra” címen.

Nem fájt jobban, sem tovább, maradtak a kontrakciók 1perc hosszúságúak és 4-5percenként köszöntöttek újra. Én azt vártam, hogy 3-2-1percesek lesznek és a végén már összefüggő “fájdalom” lesz úrrá rajtam szünet nélkül, egészen a kitolásig.

Elérkezett a péntek reggel. Már nagyon sok órája és napja nem aludtam, nem pihentem, már a vízszintes pozíciót is csak az emlékeimből ismertem, és lassan felemésztett ez az idegpróbáló várakozás, ami szinte a számomra tényszerű információ nélkül telt a vajúdás haladását illetően.

Pénteken sem úgy “keltem fel”, hogy nahh, ma én szülök. Viszont reggel összefutottam a konyhában 5:30-kor egy rémült kismadárral, akitől majdnem szívrohamot kaptam és elkezdtem sikítozni, mire kirohantak a gyerekek, mert azt hitték szülök végre. A 7éves fiacskámnak visítottam,hogy “ott egy madár”,mire Ő még félig álmában nézett rám bambán és kérdezte, hogy “hoool?! hol a baba?! Mondtam:”nem babaaa, madár!” Szóval azt hiszem, hogy egy kicsit mindenkinek már a tesó körül kattogott a buksija. 🙂 Persze kedvesem édesdeden aludt….Férfiak:)

Ezt a madárkát égi jelnek vettem, és kicsit büszke voltam magamra, hogy 39hetesen is tudok még sikítozva futni… Őszintén szólva még mindig nem látszott rajtam semmi, oly annyira, hogy a kedvesem még számon kérte, hogy mi lesz ma az ebéd…?!

Aztán újabb telefon Beával: “Semmi”, mondtam kissé letörve. De aztán valahogy elkezdtek a dolgok komolyabb fordulatot venni. Mikor elmentem pisilni egy tenyérnyi véres nyákdugó távozott, ez jóval nagyobb és maszatosabb volt az előzőekhez képest. Viszont egyre inkább biztosra vettem,hogy én nem vajúdok éppen, hanem valami krónikus húgyúti és bélrendszert is érintő betegségem van:)

Felhívtam hát a védőnőt, mert tudtam, hogy neki van az a kombinált tesztcsíkja és így elég széles spektrumon tudja vizsgálgatni a pisimet.

Párom elvitt neki egy adagot délelőtt, én meg csak vártam a hírt. Pisi tökéletes!
Hümmmm, oké, de akkor mi fáj és miért?! “Egyedül” voltam és már el akartam menni a dokimhoz, hogy mondjon valamit.


Egyre feszültebb és idegesebb lettem, már én is éreztem magamon, de csak a fáradtságnak tudtam be.

Beával megint beszéltem, elújságoltam a híreket, de már Ő is hallotta a hangomon,hogy készülődik valami.

Elegem lett, besokaltam!! Elkezdtem hisztizni, és a sírógörcs kerülgetett, hogy a bábám azt hiszi, hogy álvajúdok, szerencsétlen dúlám egy hete nem alszik miattam, a párom nem tud kimozdulni, mert még mindig semmi konkrétumot nem produkáltam, mint egy normális vajúdó kismama, hogy úszik a ház, fáradt vagyok, nyűgös vagyok és napjába 50x néz rám mindenki furcsán, hogy mi van velem?!?!

Elegem lett, el akartam futni jó messzire!! Szerencsére már nem bízta rám Bea, hogy jöjjön e, mondta, hogy Ő most elindul hozzám!

Tudta, hogyha már “hiszti” van az jó jel! Beszéltem a bábával is,aki egy meleg fürdőt javasolt és ennek függvényében meglátjuk a továbbiakat. A fürdő sem zökkentett ki, rendületlenül jöttek a “fájások”, de már 3 percenként. Így újabb telefon a bábának, aki ezúttal valami 5 cl töményt javasolt. Meg is ittam, de semmi változás nem történt, igazából azt is elfelejtettem, hogy megittam. Ismét kupaktanács, megbeszéltük, hogy elindul a bába is, de ha nem gond és bírom, akkor Ő még elmenne tornázni. Mondtam,hogy “peeeeerszeeee, nyugodtan”,addig én itt elcsoszogok magamban. Tudtam, hogy Bea és a bába kb. egyszerre fognak ideérni, kb. 1óra múlva. Leraktuk a telefont. Tudtam, hogy mindketten úton vannak felém és hirtelen valami megváltozott. Már semmi sem volt a régi. Hirtelen teljesen befelé fordultam,és fájt!!Nagyon fájt!!! Minden “fájás szünetben” csak mentem és mentem és meg sem álltam a házban. Rengeteg km-t tehettem a lábaimba akkor. Próbáltam mindig úgy helyezkedni, elvonulni,hogy a gyerekek ne lássanak így engem. Kerestem valamit, amit a számhoz tarthattam, ezt megtaláltam egy textilpelenka társaságában,  és az elkövetkezendő 1órában ő volt a legjobb barátom. Minden összehúzódásnál szorosan a szám elé tartottam, és markolásztam erősen, közben meg valami nagyon idétlen pozíciót öltöttem magamra, valami olyasmihez tudnám hasonlítani, mint amikor hátulról látsz valakit pipiskedni, görnyedni, akinek nagyon kell pisilnie. 🙂

Ekkor már a drágám is látta rajtam, hogy komolyra fordult a helyzet és próbált segíteni, tehermentesíteni, megölelni, de nem kellett a közelsége! Nem kívánta egy porcikám sem, nem kaptam tőle levegőt és nem a saját megválasztott pozíciómban voltam ha megölelt. Eltoltam magamtól, miközben rázott a hideg. Egyszer csak azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Nagyon jól esett a sírás, úgy éreztem, hogy ez most kell, hogy jó nekem, hogy megtisztulok tőle, hogy felszabadít!! Észre sem vettem, hogy mikor hagyhattam abba. Arra viszont emlékszem, hogy sírás közben nevettem magamon, hogy milyen hülye vagyok, mert amikor megkérdezték, hogy miért sírok, akkor azt feleltem, hogy “nem tudom, mert jó!” Csak azon gondolkodtam, hogy mekkora mázli, hogy pont elindultak a segítők és, hogy ez milyen furcsa és különös, hogy pont most fáj ennyire…. Úgy vártam Őket, mint a Messiást.

Aztán azon kaptam magam, hogy nagyon ingerült vagyok és idegesítenek a gyerekek cívódásai, amiket azelőtt fel sem vettem volna. Megpróbáltam egy kicsit megpihenni, leülni két kontrakció között, de nem ment! Annyira fájtak a belsőségeim. Arra gondoltam teljesen komolyan, hogy ez nekem nem fog menni! Először is, annyira fájt a fenekem, a beleim, hogy a gondolatába is beleborzongtam, hogy nekem még ott ki kéne nyomnom egy 3-4 kg-os babát. Másodszor pedig, kb. 3-4-5cm-re saccoltam magam és úgy véltem, hogyha ez már most ennyire fáj, akkor milyen lesz az utolsó centiknél?!?! Én abba belepusztulok!!
Köszönöm szépen, én megpróbáltam, de úgy látszik, hogy ehhez én túl gyenge vagyok, minden elismerésem azoké a nőké, akik ezt végig tudták csinálni, de nekem nem fog menni…
Aztán magamhoz tértem, mert megjött Bea… (örültem, hogy nem hangosan gondolkodtam,és elszégyelltem magam, hogy ilyen dolgok egyáltalán eszembe jutottak. Erre az esetre is felkészültünk, és már előre megkértem Beát, hogyha efféle dolgok hagynák el a számat, akkor nyugodtan húzzon be nekem egy jó nagyot, Ő meg készségesen biztosított afelől, hogy megteszi, ha kell!:)) Jujjjdejóóó, nagyon örültem az érkezésének! Persze ez kívülről nem látszott rajtam. Aki látott akkor, annak inkább úgy festhettem, mint akinek most halt meg a kedvenc tengerimalaca és siratja. Valahogy úgy éreztem, hogy Bea érkezésével együtt megjött a “gyógyszerem” is, és már nem fog úgy “fájni”! Nem tudok mások előtt szenvedni, amolyan magányos farkas vagyok e téren. Hallottam, ahogy a kedvesem mondja az infókat, míg bejönnek a kaputól az ajtóig. Azt hiszem, hogy a családomon kívül még sohasem örültem ennyire senkinek. Mikor bejött Bea láttam, hogy hozott magával egy csomó cuccot, ami a vajúdásnál jól jöhet. De ahogy elkezdtem volna megint magamban beszélgetni ezekről a dolgokról, hallottam, hogy megjött a bábám is. Kezdett egy kicsit nagy lenni a felhajtás körülöttem, és kezdtem szégyellni magam, hogy ennyien idejöttek hozzám, pedig még lehet, hogy napokig itt fogok szöszölni. Mikor bejött a bába, pont rám köszönt egy újabb kontrakció és én csak szorongattam a textil pelust, és az asztalra nehezedtem.

Már nagyon vártam, hogy megvizsgáljon és végre tudjak valami pontosat. Az egyik összehúzódásnál oldalra néztem, és ahogy egy kicsit kinyitottam a szemem láttam ahogy a bába azt mutatja a dúlámnak, hogy ez már egy elég jó kis kontrakció.
Ez jólesett, legalább egy kis visszaigazolást nyújthattam önmagam felé, hogy nem hiába van itt ez a sok emberke.

Elindultunk a szobába, hogy megvizsgáljon, lefeküdtem az ágyra, de abban a perben jött még egy összehúzódás és kis segítséggel felpattantam, és a lehető leghamarabb fel akartam venni a már jól bevált rottyantós pozíciómat. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy ez volt az utolsó “fájásom”. Ok, vissza az ágyra, majd látom a bábának a döbbent arcát…nem mond semmit csak matat tovább…. Csend honol a szobában,én meg információra szomjazom, Bea sem kevésbé! Hirtelen valamelyikünk megtöri a csendet. “Nah”?! Erre a bába: “várjátok-várjátok! Itt nagyon sok centi van, nem akarok tévedni! …8és fél cm”…hangzott a válasz.
És mosolyog:) Bea nagyon örül, én is, csak fel sem fogom, hogy ez már szinte a finish.
Kijövünk a szobából és szülés után megtudom, hogy nem 8és fél, hanem már 10cm-nél jártam, csak valamiért úgy tartotta jónak a bába, hogy nem sokkol le ezzel a 10cm-es hírrel:)
Elkezdtem hívogatni az orvosomat, aki nem vette fel a telefonját(operált). Hívtam vagy 3x-4x sikertelenül. Mikor kijöttünk a nappaliba, megkérdezte a bába: “biztos nem szeretnéd ezt a babát itthon megszülni?!”

Biztos! Én a biztosra megyek, irány a kórház!”…mondtam.

Doki bácsi még mindig elérhetetlen. Kérte a bába, hogy próbáljak meg 1-2őt üresben nyomni tolófájás nélkül. Ez nagyon testidegen érzés volt számomra, szerencsére  nem kellett csak 2-3 nyomást próbálnom. Aztán előkerült az óriás fitness labda, amit Bea hozott. Átdobta Bea a kedvesemmel a hordozókendőt a plafonon található egyik gerendán és a labdán rugózva abba kapaszkodtam. Féltem, hogy elbír-e engem, de mondta a Bea, hogy nyugodtan rugózzak rajta, mert a biztonság kedvéért indulás előtt ráültette a férjét, hogy mennyit bír a labda. 🙂 Annyit nevettünk, amíg itt voltak. Na de kanyarodjunk vissza a témához. Rugózással segítettem beilleszkedni a legmegfelelőbb irányba és testtartásba a babámnak. Pár perc után megkérdeztem, hogy nem ülhetnék-e be egy kád vízbe ellazulni, az mindig jól esett korábban is, meg amúgy is frissen szerettem volna besasszézni a kórházba. Mivel még nem repedt meg a burok, így zöld utat kaptam a kád felé. Mikor beleültem, hátra akartam dőlni, de hirtelen felültem, sőt feltérdeltem, hogy minél előrébb legyen a súlypontom, úgy volt jó.
Ezen nagyon meglepődtem, de nem váratott magára sokáig a következő meglepetés sem.
Hirtelen csak annyit éreztem, hogy a méhem teljes erejével nyom és présel és én közben nem kapok levegőt! Annyira megijedtem, hogy fel sem fogtam, hogy ezek bizony a tolófájások. Sírni szerettem volna, meg megszólalni, de sem erőm, sem időm nem volt rá.
Mikor véget ért az első, csak visszahuppantam a kádba és eldőltem és csak lélegeztem. Nem sokat, mert jött a második. Mikor elmúlt akkor kérdeztem a bábát, hogy ebből még sok van?!, mert nekem ez annyira nem jön be”, persze ezt már csak magamban tettem hozzá.
Majd jött a következő és a következő! Mikor azt hittem, hogy vége, nem bírom, elfogyott a levegőm és már térdelni sincs erőm, akkor mindig abbamaradt és a szünetekben valahonnan mindig kaptam újabb erőt. Bea mindig itatott finom limonádéval, borogatott muskotályzsályával, ami nagyon jól jött, mert a levegő után kapkodásban kiszáradt a szám. Az egyik tolónál kiment a bába, én meg utána kiabáltam, úgy éreztem, hogy ha nincs ott a teljes csapat, akkor nem vagyunk biztonságban. Éreztem ahogy lejjebb és lejjebb csúszik a baba feje, majd a következő tolónál egy nagy pukkanást éreztem, majd azt, ahogy zúdul ki a lábaim közül a magzatvíz. Annyira elszédültem, hogy azt hittem elájulok. Hirtelen minden lehetséges legrosszabb verzió végigfutott az agyamon, amitől tartottam, csak az nem, hogy ez a burok volt. Furcsa, de mintha nem lettem volna önmagam, mert én annyit tanultam, tanulmányoztam, szüléstörténeteket olvastam, hogy már cm-ekből és testi tünetekből nagyjából megjósoltam, hogy a vajúdás éppen melyik szakaszában tart a kismama és mennyi lehet a végéig. A sajátoménál meg még akkor sem fogtam fel, amikor megtudtam, hogy 8-9cm-nél járunk, nem esett le, hogy átéltem a tolófájások előtt azt a bizonyos “pihenj és légy hálás szakaszt”, hogy a pukkanás a hasamból azt jelezte, hogy megrepedt a burok, hogy ezek a másfajta fájások ezek bizony a tolófájások. Nem tudom, hogy mi volt velem?!?!?!
Komolyan nem értem a mai napig! Úgy tűnik, hogy a külső látszat ellenére mégis egy másik dimenzióba kerültem. Na de térjünk vissza a kitoláshoz.

Szóval Bea szólt nagyon boldogan és vidáman, hogy “elfolyt a vized”:))) “nézd, ott úszkálnak a kis darabkák”!:) Aranyos volt, és néztem is. Néztem volna jobban és rá is mosolyogtam volna, hogy “tényleg,de jó”!, de erre már nem volt erőm. Magamban örültem vele, és azon gondolkoztam,  vajon mit gondolhat rólam,hogy nem válaszolok. Aztán megpillantottam egy meggyújtott mécsest a mosdó szélén a szikrázó napsütésben.”Ez meg hogy kerül ide?”-“ki gyújtotta meg”-“és mivel?”…ezeken rágódtam, de persze nem sokáig, mert megint jött egy újabb inger, és törölte a gondolataimat. Aztán kinéztem a fürdőszoba óriási ablakán, amely egy fedett teraszra néz, melyről gyönyörű kilátás nyílik a tájra. Megláttam a három gyerkőcöt vidáman játszadozni, és nyugodt voltam, hogy itt vannak velem és nem kell azon rágódnom, hogy ki és hogy vigyáz majd rájuk. Szürreális volt a helyzetem, de ezen sem tudtam tovább meditálni. Érzékeltem, hogy a kedvesem folyamatosan ingázik a gyerekek és a fürdőszoba között. Sajnáltam, hogy nem tud 100% velem lenni, hogy még most is mennyi dolga van.
Egyszer bejött és viccesen azt mondta a kisfiunkkal a karján,”hogy mire visszajövök kettő legyen!”:)) Ezen jót nevettünk a kis csapatommal. Aztán mire másodjára jött már annyira nem volt kedve viccelni, mert éppen a tolófájás közepén nyitott be és csak azt látta, hogy liluló-remegő fejjel nyomok teljes erőmből, mint egy eszement. Ekkor csak annyit mondott”pfff, de kemény!”….erre lelki szemeimmel látom, talán hallom is, hogy Bea “rászól”, hogy ne mondjon ilyeneket. Gondolom miattam, nehogy meggondoljam magam:) Ez a kitolás része az elején nagyon ijesztő és fájdalmas volt, de a végére egészen jól belejöttem. Éreztem valóban, hogy egyre közelebb van a kijárathoz a kis buksija és betapintással éreztem az első pár fájásnál a buroksapkát, majd a fejecskét. Elérkeztünk ahhoz a bizonyos “tűzrózsa” részhez, amin előre figyelmeztettek, hogy át kell nyomnom a babát!!! Feszülni fog, égetni fog, szűknek fogom érezni a kijáratot! Ekkor már nem fájt semmim!! Csak nyomtam és nyomtam, és éreztem, hogy jó helyre kerül az erőm, mert egyre lejjebb éreztem a buksiját.
Egy fájás alatt többször vettem nagy levegőt, ezáltal újabb erőt merítettem és többször is nyomtam, egészen addig, amíg éreztem az ingert.

És egyszer csak éreztem, ahogy átbújik a kis buksija. Mondták, hogy nyugodtan simogassam meg, kint van a feje. Erre úgy éreztem, hogy már semmi erőm sincsen, de bevillant valakinek a szüléstörténete, hogy mennyire megbánta, hogy akkor ezt kihagyta. Összeszedtem magam és megsimogattam a kis selymes-vizes fejecskét. Annyira jó és egyben annyira furcsa érzés volt, hogy simogatsz egy naaagy valamit, ami a te testedből lóg ki és tudod, hogy az a te gyermeked és már csak pár perc választ el Tőle, hogy teljes egészében magadhoz ölelhesd, puszilgasd, és ne ereszd el soha többet. Ez egy olyan pillanata volt a szülésemnek és szerintem mindenki másénak is, ami örök!! Még bent, de már kinnt. Búcsú a kilenc hónapig melengető kis szobácskától és úton az új élet felé. Katartikus!!
Elérkezett az utolsó tolófájás és kicsit szégyellem magam, de rákiabáltam a bábámra, hogy “húúúzd ki!!”…. Ő meg vissza, hogy…”de azt nem lehet!”…:)) Azt hiszem erre azért kértem, mert túl akartam lenni a kitoláson, a szülésen. Hogy végre megnyugodhassak, hogy mindenki jól van és nincsen semmi baj. Végül egy picit azért segített a bába, mert az egyik válla mintha el lett volna akadva, de legalábbis nem úgy helyezkedett, ahogy kellett volna.
És éreztem, ahogy kicsusszan a teste, és már láttam is, hogy a lábam között átúsztatják nekem a kisfiamat, akit rögtön kiveszek a víz alól, magamhoz ölelek és el sem hiszem,hogy végre megszületett.

Nem sírt fel rögtön, így kétségbeesetten a bábára néztem és közben próbáltam valamilyen fizikális ingert kelteni a drágámon. Dermedt csend lett, mindenki csak figyelt. Nagyon megijedtem, mert láttam, hogy másodpercről másodpercre változik a pici színe…lilult! Ez nem tartott tovább 10-15 mp-nél, mégis hosszú perceknek tűnt.
Az első lélegzetvételhez nem kellett több, csak egy kis hátdörzsölgetés. Vett egy nagy levegőt a kincsem, magamhoz szorítottam és megnyugodtam. Állítólag a vízben született babák egy kicsit később eszmélnek rá arra,hogy ez már bizony nem a magzatvíz és levegőt kéne venni.
Végre kijelenthetem, hogy 52cm és 4000gr-al megszületett a 4. gyermekem 3 császármetszés után, simán, könnyen, természetesen és háborítatlanul. Nyugodt, mosolygós, kiegyensúlyozott baba, ami véleményem szerint annak köszönhető, hogy itthon született! Nem piszkáltak orvosok, a magam tempójában vajúdtam, én választottam meg a számunkra legideálisabb testhelyzetet a vajúdás és a kitolás alatt is. Nem kaptam oxy-t, fájdalomcsillapítót, nem vágtak gátat, mégis gátvédelemmel szültem. Nem gumikesztyűvel történt az első emberi érintés, nem vágták el rögtön a köldökzsinórt, és nem vágták rövidre sem. Minden fantasztikus és holisztikus volt. Ahogy megszületett, kijöttünk együtt a kádból és azóta is együtt vagyunk:)))
Mindenkinek ilyen szép ÁLMOKAT kívánok, és kitartást, szerencsét és támogató közeget a vágyaitok eléréséhez!;)

Köszönöm mindenkinek,  aki csak egy bátorító szóval is hozzásegített ehhez a gyönyörű álomhoz!:))